20. Befejezés: Búcsúlevél

TaeHyung szemszöge:
Borával eltöltött estém hihetetlenül jó volt. Mintha mindig is erre és rá vágytam volt. Erre? Hülyeség. Inkább csak Borára. A csókja, az ölelése, a teste. Tökéletes lány. Azzal, hogy nem az a félős, akit régebben megismertem, hatalmas boldogságot tudott a szívem köré húzni.
Minden ostobaságnak tűnő képet kizártam a fejemből, s a falnak fordultam, miután Bora puha ajkait éreztem meg ajkaimon. A z álom, ami akkor ült ki szemeimen és elmémben, egyre mélyebbek lettek, s egyre jobban elmélyültem azokban én is. Minden egyes pillanat Boráról szólt. Mintha maga az élet is azt akarná, amit én. Örökké vele lenni.
Az ágyamon istentelenül sokat forgolódtam, egy hirtelen jött, fejemben előtörő villámcsapás miatt. Nem tudtam mire vélni, hiszen a tudatom teljesen azon volt, hogy Bora mellettem van.
Az ágyam besüppedt, ám nem olyan puhán, mint ahogyan akkor szokott, ha Bora helyezkedik el rajta. A szemeimet vontatottam kinyitottam, s az ágyam azon területére tapasztottam, ahogy valaki ült. Szomorú arca, s egy boríték köszönt vissza, mind ez Jimintől. A fejem felett a gondolataimban csak kérdőjelek voltak, s nem tudtam felfogni, hogy miért bámult rám olyan kétségbeesetten.
- Tae, ez a tied. – adta át a borítékot a még fekvő állapotban lévő testem mellett elhelyezett kezembe.
- Mi ez? – néztem rá egyre bizarrabb arckifejezéssel.
- Olvasd el a borítékot. – sóhajtott – Bora írta neked az elmúlt napban.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim.
Választ nem vártam, hiszen erre nem is tudtam volna mit kapni. A borítékot ami a kezemben volt óvatos mozdulatokkal nyitottam ki, s gyönyörű írását meglátva rám jött az ismert szörnyűséges érzés.„Kedves Tae. Nagyon sajnálom, hogy ezt a levelet Jimin adja át neked, de más választásom nem volt. Eldöntöttem, hogy elköltözök. Nem miattad, hanem önmagam miatt. Felnyitottad a szememet a régi és az új dolgokkal kapcsolatban. Fájt gyerekként, hogy mindig bántottál, mikor nálatok jártam, és sosem kértél bocsánatot a tetteidért. Nem szóltál a költözést illetően sem, így az is rátett egy keveset. Akkoriban már kezdtelek nem egy idegesítő ficsúrnak látni, aki a szülei pénzén él. Hiányoztál ugyanúgy, mint Ailee, mikor apám közölte vele, hogy minek tartja. Nemrégiben tudtam meg, hogy apám kikezdett vele, így történt az is, hogy eltávolította mellőlem. Nem tudom neki megbocsátani, ahogy neked azt, hogy nem osztottad meg velem azt a tényt, hogy talán ismerjük egymást. Igaz, hogy emiatt még haragszom rád, és kiborítasz ezek miatt, de nem tudok nagyon komolyan haragudni rád. Nagyon szeretlek. A távolság sem fog tudni változtatni az érzésemen. Tudom, hogy a dolgok elején nem voltam valami kedves ember, és Jimin miatt mindig kiakadtál, de hidd el, jó ember. Ha ő akkor nem jött volna el értem, vagy ha magát a döntést próbálta volna kiverni a fejemből, minden másképpen alakult volna. Ne haragudj rá, amiért ilyen közel került hozzám. Kellett nekem egy támasz és ő pont megfelelő volt számomra. Nem az, akinek mutatja magát, és ezzel te is tisztában vagy. Kérlek, ne bántsd magad. Az én hibám az, hogy sebeid vannak, de ezentúl nem akarom azt visszahallani, hogy bántalmazod magad. Te vagy a mindenem, Tae. Már gyerekkorunk óta.
Köszönöm, hogy már évek óta boldogítottad a lelkemet, a szívemet és az életemet azzal a szemtelenséggel, ami miatt beléd szerettem. A szív, ami a testemben dobog, örökre érted fog dobogni. Bármi történjen a jövőben, senki számára sincs hely a szívembe, hiszen megtaláltam azt, akiért képes vagyok bármit megtenni, a másik felemet. Köszönök mindent. Szeretlek.
Üdvözlettel: -Han Bora-”
- Jimin! Miért? – könnyes szemekkel néztem elnyűtt alakját, de egy szót sem szólt.
A tekintetem újra a papírlapra tévedt, amin még egy apró üzenet volt.
„Ez a szerelem örök, de mégis reménytelen és elveszett, ahogy a remény is, amit ez a kapcsolat szánt volna nekünk. Remélem, hogy egyszer újra átölelhetlek és megcsókolhatlak. Örökké szeretni foglak, Kim Tae Hyung.”
Ennyi? Ennyi lett volna ez az egész? Elhagyott. Han Bora. Minden együtt eltöltött percet köszönök, és a szerelem amit tőled kaphattam igaz boldogságba sodort. Szeretlek. Mindörökké.

19. Viszlát Szöul

Másnap reggel mintha fejbe vágtak volna, úgy keltem ki az ágyból. Ahogy körbetekintettem a szobán, ahol tartózkodtam, elfogott ismételten az a rossz érzés, amit legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Mikor a tekintetem az ágyra tévedt, legszívesebben ott helyben elsírtam volna magamat, de nem tehettem meg, hisz akkor felkelt volna rá, és azt én nem akartam. Édesdeden aludt, s arcán apró mosoly volt. Nem akartam azt az édes mosolyt lefakasztani az arcáról, de képtelen voltam.

Magamra kaptam az elhajított felsőt, majd elhagytam a szobát. Pár másodperccel később viszont visszafordultam. Visszatértem a szobába, ahol továbbra is aludt, s megpusziltam ajkait.
Ez volt az utolsó csókunk. Hiányozni fogsz. Kegyetlenül sajnálom.
Ismételten a kijárat felé vettem az irányt, ám mocorgásokat hallottam. Óvatosan hátrafordultam, s ezzel csak annyit láttam, hogy Tae befordult a fal felé, így a távozni készülő alakomat nem tudja érzékelni. Az ajtót halkan kivágtam, majd gyors léptekkel felmentem az emeletre. Alig halhatóan, de mégis hangos morajlással törtem be Jimin szobájának az ajtaját, aki már kora reggel fél ötkor teljes készültségben várt.
- Na, felkészültél? – érdeklődött furcsállóan.
- Nem igazán. – hajtottam le a fejemet, mikor melléültem az ágyra.
- Akkor, akár... – szakítottam -féle.
- Eldöntöttem. Jobb lesz így. – halkan, kissé szomorú hangon próbáltam terelni a dolgokat.
- Rendben. De menj, öltözz fel. Maradhat nálad a nadrágom és a pólóm. Így legalább fogod tudni, hogy volt egy lökött lakótársad. – nevetett fel, ezzel engem is boldog mosolyra fakasztva.
- Köszönöm. Igazi jó barát vagy. – mosolyodtam el, s közben átöleltem.
- Egyébként Ailee tudja, hogy hozzájuk költözöl? – miközben ölelt, úgy tette fel a kérdését.
Forró lehelete hallójáratomba mikor eljutott, hirtelen jövő perzselő érzést keltet fel bennem. Apró jelzést küldve az engem ölelőnek, hátrált egy keveset, de még mindig a karjai között tartott. Megnyugtatott az, hogy nem akarta hagyni, hogy lelépjek szó nélkül, de aggasztott is egyben.
- Tudja. – mosolyogtam bele a válaszomba – Örül neki, hogy végre újra jó a viszonyunk, és annak is örül, hogy már nem vagyok lekorlátozva. – engedtem el a velem szemben ülőt.
- Még mindig nem hiszem el, hogy anyukád végignézte, ahogy apud elvárja tőled a tökéletes gyermek szerepét. – hitetlenkedett úgy, mint még soha.
- Hidd el, és sem hittem volna, hogy mindentől el fog zárni, és csak a tanulást fogja belém tuszkolni. Ha tényleg másképp kezelt volna, talán nem lennének ezek a döntéseim. Bár, talán akkor is kidobott volna otthonról. – terültem szét az ágyon, miközben elgondolkodtam – Talán elrontottam valamit a szemében, és azért mondta, hogy tűnjek el.

- Jó kérdés. De örülök annak, hogy végül ide jöttél. – mosolyodott el, ahogy ránéztem.

- Na jó. Megyek és felöltözök. Utána indulhatunk. – ültem fel, s a bőröndömre helyezett ruhadarabokat a kezembe fogtam – Nem haragszol? – néztem rá, közben a ruháimra mutatva.
Csak bólintott és kiment a szobából. Nyugodt körülmények között felvettem az összes ruhadarabot, majd az ajtóhoz mentem és kinyitottam az ajtót. Nekem háttal állt és úgy várakozott. Megkocogtattam a vállát, így jeleztem neki, hogy visszajöhet a saját kis kuckójába. Visszasétáltunk az ágyhoz, de én inkább körbenéztem ismételten a négy fal között elhelyezett dolgokon. Minden olyan új volt, de még régi is. Nem akartam elmenni, de muszájnak érzem azt, hogy ezt megtegyem.
- Jimin, menjünk. – indultam a bőröndöm irányába, s megfogtam a húzóját és elindultam.
- Rendben, de én viszem a cuccaidat. – kapta ki a kezemből a bőröndöt, s előreengedett.
Ráérősen sétáltunk le a földszintre, s szomorú képpel bámultam végig a villa auláját. Amint észbe kaptam a lábaimat megmoccanásra késztetve, képes voltam kilépni a hatalmas nagy házból. A kocsiig szótlanul sétáltunk, majd ahogy kinyitotta a kocsijának a csomagtartóját, és berakta a csomagomat a kocsi hátuljába.
- Ha bármi van... – kezdett bele komoly hangnemben monológjába, ám közbeszóltam.
- Tudom. Ha bármi van, hívjalak fel, és eljössz értem. De nem szükséges. – forgattam meg a szemeimet.
- Hát jó. De szállj be. Sietnünk kell, még lekésed a gépedet. – sürgetett.
- Igen is, főnök! – nevettem fel, s beültem a kocsiba, ahova időközben ő is került.
Kissé jobb kedvel vágtunk neki az útnak, egészen a reptérig. Jimin a hülyeségeivel képes volt a jó kedvemet megtartani, így nem tudtam a komor valóságra gondolni, de egy apró pillanatra viszont megingott.
- Remélem, hogy nem fog megutálni emiatt a döntésem miatt. – hajtottam fejemet az ablaknak, s közben néztem a mellettünk elhaladó pusztaságot.
- Nem fog utálni, csak nem fogja érteni, hogy miért tetted. Vagyis inkább, hogy miért hoztad ezt a döntést. Sosem tudna utálni téged, csak önmagát, amiért csak így tudott mindent elrendezni önmagában, hogy ki vagy te, és mennyit jelentesz számára. – reagált szavaimra.
- Értem. – húztam el ajkaimat, ahogy minden szó felidéződött bennem, amit a levélbe írtam.
- Ne aggódj, meg fog érteni, csak idő kell neki. Akkor talán majd visszajöhetnél esetleg. – pillantott rám, amit félszemből láttam.
- Jimin... – mintha a nevét tartottam volna hihetetlennek, úgy ejtettem ki – Nem jövök vissza többé.
- Hát jó. – elnyűtt hangján érezhető volt a letörtség, amit nemigazán akart kimutatni – Mindjárt ott vagyunk.
- Akkor szedelőzködök. – rendeztem össze gondolataimat a hátamon felcsúszott felsőmmel együtt.
Rá sem kellett néznem a mellettem ülőre, hogy érezzem a tekintetét végigfutni lecsúszott külsőmön és viszonylag szörnyű kinézetű fejemen. Éreztem, ahogy halvány mosoly került az arcára, de mégsem olyan széles, ami a boldogságát szimbolizálta volna. Nem néztem rá, csak hagytam, hogy bambuljon az útra.
A motor egyszer csak megállt és csend telepedett a járműben ennek hatására. A reptér parkolójában voltunk, és még időben értünk oda. Csak bámultam a repteret, és a mögöttünk elhúzódó utat, ami a főváros felé vezető utat biztosította. Amint eljutott minden pillanat a tudatomba, kikászálódtam a járműből és egészen a kocsi hátuljáig sétáltam, ezzel jelezve Jiminnek, hogy vegye ki a cuccaimat. Amint ez is megtörtént, a bőröndjeimet át akartam venni, de ismételten nem engedte.
- Viszem a cuccaimat. – durcáztam – Nem akarom, hogy folyton te vigyed a holmijaimat. Van két kezem, és két lábam. Nem kell mindig neked vinned ezeket a bőröndöket. – mutattam az említett tárgyakra.
- Nem. Bora, nem hagyom, hogy vigyed ezeket. Szóval ne hisztiz, és ne nézz rám úgy, mintha egy aranyos kislány lennél. – nevetett fel – De komolya fordítva a szót, vigyázz magadra. – tette a bőröndjeimet a futószalagra, majd tovább sétált.
Egy szót sem szólt, csak maga elé vezetett, hogy engem vizsgáljanak át először. Mikor átestem az ellenőrzésen félve vettem ki a bőröndjeimet az ellenőrző futószalagról és elkezdtem húzni őket, bár Jimin ismét rosszalló pillantásokat intézett felém, ezzel jelezve, hogy ne is próbálkozzak azzal, hogy én viszem a holmijaimat. Átadtam az összes csomagomat neki, és hagytam, hogy a terhet cipelje.
A váróban helyet foglaltunk, és vártuk, hogy mikor lesz szó az londoni járatról, hogy végre elérjem azt, hogy én vigyek mindent.
- Hoztál gyógyszert? – törte meg a csendet a mellettem ülő fiú.
- Igen, azt hiszem. – hajtottam le a fejemet.
- Bora, minden rendben lesz. Nem fog utálni, és mi sem fogunk semmit sem mondani. Hidd el, minden rendben lesz. Ailee ott lesz neked. Biztosítja neked azt, hogy rendes életed legyen. Mi meg JungKookkal majd megyünk meglátogatni nyáron, amint végeztünk a vizsgákkal. – ölelt át szorosan, mikor megpillantotta a szememet, ami a maró sós folyadék miatt csillogott.
- Hiányozni fogsz. Hiányozni fog az, amikor legelőször találkoztunk. Még az is, hogy neked kisírhattam a lelkemet. Nélküled nem is tudom, hogy-hogy élhettem volna túl. Tudom, hogy alapból más vagy, és mindig a környezetedhez igazítod az álarcodat, de aki igazából vagy... – néztem mélyen a szemébe, amit eddig még nem volt időm tökéletesen megnézni – én azt a Jimint nagyon megkedveltem. – mosolyodtam el halványan.
Ajkaival valamiféle mondatott próbál összetákolni, de semmit sem hallottam a hangos bemondó miatt. Az ajkait figyeltem, de a hallójáratomat kihegyezte, hogy hátha az én járatomról esett szó. És igen. A londoni járatról volt szó, hogy már lehet vinni a csomagokat az 'A' terminálhoz, hogy felrakhassák a gépre a dolgozók. Lassan felálltam s a mellettem lévőre pillantottam. Arcára kiült az ijedtséggel kevert szomorúság. Hiába próbáltam elrejteni a szomorúságomat egy mosollyal, képtelennek tartottam, hogy be is venné a szituációt. Lerítt rólam, hogy nem akarok sem tőle, sem pedig TaeHyungtól elválni. Szörnyűnek tartottam magam emiatt a dolog miatt, de más választást nem adtam magamnak.
- Menj. Nem akarom, hogy lekésd a géped. – lökdösött Jimin, á megtorpantam, egy apró tett miatt.
Nem szóltam semmit, csak felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy maga a tett hülyeség, de a vágy számomra mindig erősebb volt. Hiába volt, hogy Tae iránt egy erős kapcsot kezdtem el érezni, de valahol legbelül Jimin iránt is kezdtem el érzéseket érezni. Minden ködbe burkolózó gondolatomat elsöpörve az elmémből megcsókoltam Jimint. Sosem voltam az az ember, aki csak úgy járkál egyikről a másikra. De Jimin már az elejétől kikényszerítette belőlem, hogy ezt megtegyem a búcsún.
Mikor elváltunk a fejemet lehajtottam, s a cuccaimat a kezeimbe kaptam, és elindultam. Elszégyelltem magam, s nem figyeltem Jimin szavaira. Tudtam, hogy egy kisebb sokkot okoztam neki, de nem érdekelt. Ám az ujjai, amik a csuklómon telepedtek le, annál inkább érdekelt.
- Köszönöm, hogy itt voltál nekem, és ígérem, ezt nem mondom el. – eresztette el a csuklómat, és még utoljára átölelt.
Szemeimből előtörtek a sós cseppek, amik csitítgatás után enyhültek. Fejem búbjára egy apró puszit nyomott, majd elengedett. Fájdalmat már nem éreztem, csak egy apró kínt, ami egy ideig még követni fogja az életemet, de már nem aggasztott. Aprót hátráltam, majd bólintottam egyet, ezzel arra késztetve, hogy menjen haza.
- Szia Jimin. Köszönöm, hogy itt voltál nekem. – halkan elnyöszörögtem ezt a pár szót, s a repülőhöz indultam.
Ahogy sétáltam, láttam, hogy nem volt hajlandó elhagyni a területet. Ahogy szálltam fel a járműre úgy integettem neki, egy halvány mosoly kíséretében. Ahogy megláttam, hogy reagált a búcsúmra, úgy siettem a helyemre, ami az ablak mellett volt közvetlenül. Jimin még állt, és várta, hogy a gép motorja beinduljon és úgy el is tűnt a tömegben.
A repülő felszállt, az emberek nyüzsgése lappangani látszott, s az én lelkem enyhe megnyugvásra lelt.
- Viszlát Szöul. Viszlát Tae, viszlát Jimin.

18. Először és utoljára (+18)

Ahogy vége volt az egyetemnek rám jött a rosszullét. Nem azért, mert tényleg rosszul voltam, hanem azért, mert ez volt az utolsó olyan napom, amit velük tölthettem el. Péntek. A hétvége előtt álló utolsó tanítási napnak nevezett nap.

-Srácok, nem lenne baj, ha egy ideig gyalog mennék, és busszal mennék haza? – érdeklődtem, amire egy, egy szólamban hangzó fejrázást kaptam válaszul.
- Mi történt? Egész nap olyan furcsa vagy. – aggódva kérdezte Tae, ahogy megfogta kezeimet, s a szemembe nézett.
-Nem történt semmi. Ne aggódj! – festettem egy apró, hazug mosolyt az arcomra – De menjünk. Már mennék aludni. – nevettem fel.
Hiába próbálom elrejteni a fájdalmamat, tudom, hogy látják, hogy nem vagyok őszinte, de nem ütik bele az orrukat a dolgunkba. Mégis volt valami értelme annak, hogy megismertem őket. Új családot kaptam, és megtanultam kezelni azokat a dolgokat, amikben eddig nem volt részem.
Ahogy a kocsihoz mentünk bepattantunk a megfelelő járgányokba, és hazamentünk. Én másra nem is vágytam, csak egy kiadós alvásra. De előtte még várt a tusolás. Berohantam a fürdőszobába, s bezártam magam mögött az ajtót. Minden felesleges göncöt leszaggattam magamról, majd a zuhanyrózsa alá álltam, és vártam a nagy csodát. A csodát, amit forró víznek hívnak. Ahogy érintkezett jéghideg bőrömmel, mint egy kisebb gőz, úgy kezdett el párologni. Pár perc ácsorgás után megmosakodtam és kiszálltam a zuhanykabinból. Megtörölköztem és felvettem magamra azokat a ruhadarabokat, amiket Jimintől kaptam. A fogamat megmostam, s a hajamat kifésültem. Ahogy kisétáltam a fürdőből egy idegesen dobogtató JungKookkal találtam magam szembe, aki félrelökte elgyengült testemet, s berohant abba a helyiségbe, ahonnan én távoztam.
Jimin szobájába ahogy besétáltam, egy aprócska kis papír fogadott az ágyon, amin csak egy kérés volt. Aludjak TaeHyunggal az utolsó estémen, és tegyem meg azt amit meg akarok én is és ő is. Kérdőjelekkel a fejem tetején álltam az ágy mellett a levéllel a kezemben, és értetlenkedve próbáltam rájönni ennek a levélnek arra a tartalmára, hogy mit akarunk mind a ketten.
Nem haboztam, a levelet ráraktam az asztalra, jelezve, hogy elolvastam, és elhagytam a szobát. Lesétáltam a földszintre, majd Tae szobájához sétáltam. Megrökönyödtem az ajtó előtt.
Ha benyitok, mi lesz arra a garancia, hogy nem fogom vérben feküdni látni?
Minden gondolatomat félretéve nyitottam be a szobába, ahol a gondolataimban megemlített fiú egy szál bokszerben feszített. Nem ingatta meg a figyelmét az, hogy szinte egy szál semmiben látom. Beljebb tessékeltem magamat, majd leültem az ágyára, és figyelni kezdtem. Újabb gondolatok kezdtek el a fejemben kergetőzni, de elhessegettem őket. Nem tudtam azokkal a gondolatokkal foglalkozni.
Ahogy elmerengett arcomat fürkészte, úgy ült le mellém, és úgy csókolt meg. Ahogy csókolt, úgy járt át egy késztetés, amire Jimin célzott a levelében. Elmélyített csókunkban minden egyes mozdulatunk és tettünk ugyanúgy elmélyült. Lassan a hátamra fektetett, s úgy csókolt. Kisebb deja vu érzés fogott el, de az a helyzet tetszett. Tudtam, hogy senki sem fog ránk törni. Amilyen gyorsan csak lehetett, váltottam a pozíción, így én kerültem felülre. Csókunk egyre jobban vált gyávaságból tüzessé, ám elszakadtam tőle.
- Tae, nem akarom, hogy ezt megbánd. Nem akarom, hogy a jövőben megbánd, hogy vele voltál. – suttogtam halkan a szavakat.
- Sosem tudnám megbánni. – mosolygott rám, majd újra egy csókba invitált.

Csípőjén ismételten helyet foglaltam, és úgy vetekedtem ajkaival. Nyelve utat tört számba, s úgy harcolt a nyelvemmel. Ez a csók, ami elkezdődött hirtelen vált egyre másabbá. A vágy, a tűz, az izgalom. Mind egyre erősebben kezdtek el izzani bennünk, s úgy törtek utat maguknak az elfojtott érzések. Ajkaiba beleharapva egy mély és halk sóhaj hagyta el ajkai apró kis nyílását. Ahogy ajkaiba mélyesztettem fogaimat, ő úgy szedte le rólam Jimin felsőjét, és dobta le a szoba túlsó végébe. Nem hisztiztem amiatt, hogy meztelen felsőtestemet megpillantja. Rádőltem, s apró csókokkal hintettem teli kulcscsontját, majd mellkasát. Kezem csókjaim vonalában haladtak lefelé, s bokszere szegélyébe beakasztottam ujjaimat, arra kényszerítve az alattam lévőt, hogy emelkedjen meg, s had tépjem le róla a felesleges darabot. Ahogy az energia áramlott bennünk, úgy érződött minden egyes érintésben egy kis tűz, aminek a vége egy kisebb megégés lett. Tae változtatott az állásponton, és leszedte rólam Jimin rövidnadrágját, így már én is teljes meztelenségben feküdtem előtte. Teljesen rám mászva, a nyakamat apró csókokkal és szívásokkal ajándékozta meg, amikre halk sóhajokkal tudtam csak reagálni. Lábaimat felhúztam, s a dereka köré csavartam, így ahogy kezei végig siklottak oldalamon, a fenekem állapodtak meg, majd egy idő után bele is markolt. Minden egyes pillanatban erősebben kezdett el szívni, majd lassabban, kezdett el lefele haladni ajkaival. Minden egyes kis milliméterre csókot hintett, ezzel biztosítva azt, hogy az estét tökéletesre akarja. Addig húzott míg nem éreztem azt, hogy egyszer csak belém hatolt, Feszítő érzés fogott el, aminek hatására felszisszentem. Pár másodpercig, hogy szokjam az érzést állt, majd lassan mozogni kezdett. Ahogy szoktam a tempót, úgy kezdett gyorsítani, s a feszítő érzés egyre gyengébbé kezdett válni. Mozgása gyorsult, aminek köszönhetően hangosabbakat nyögtem a kelleténél, ő viszont hangosabban sóhajtott vagy morgott. Tempóján, és erején ismételten növelni kezdte, aminek hatására már annak a szélén voltam, hogy elmegyek, ám nem történt meg. Éreztem, hogy pár lökés után, már vége van a dolognak így muszáj voltam valahogy jelezni.

- Thae, nhem bírhom. – nyögtem ahogy csak tudtam a lihegések és a mozgás miatt.
- Mégh egyh kicsith bírdh. – lökött párat.
Testem megfeszült, és éreztem, hogy elmegyek. Tae még lökött párat erősen, s ő is.
Óvatosan kihúzódott belőlem, s mellém feküdt az ágyára. Betakaróztunk, s átölelve egymást pihentünk.

17. Elhatározás

Bora szemszöge:
Miután Tae kiment a Jiminnel közös szobámból kicsit elgondolkodtam. Legszívesebben elmennék, de nincs szívem itt hagyni, de ha maradok ismételten hülyét csinálunk magunkból, és azt nem akarom. Főleg azt, hogy megint valami hülyeséget csináljon miattam. Ahogy ismételten csak egyedül derengtem a szürke világba, Jimin szobájában ismét körbenéztem, ahol már olyan szintű tisztaság honolt, amilyet még nem láttam. Ám ezt a bámészkodást, a lentről jövő hangos, szinte már ordításnak ható veszekedés szakította meg. Az ajtót kivágtam, s azonnal lesiettem, ám a látvány, kétséget kizáróan sem volt kellemes. A düh hirtelen átáramlott testem összes porcikáján, s vártam, hogy mikor robbanjon. Nem kellett sok. Apám pofonja ismét adott egy löketet. Nyugodt voltam, de belül égett bennem a vágy, hogy minden egyes sérelmet visszaadjak neki, de nem volt bennem meg az a kellő ostobaság, hogy meg is tegyem. TaeTaet leállítottam, s az új szobámba vezettem, ahol közöltem vele, hogy nem fogok lelépni, de ez ostobaság volt a részemről. Az elképzelésem ezek után már csak annyi volt, hogy eltűnhessek, de nem akartam neki mondani. Elég volt Jimin kérlelgetése, aminek a hatására maradást biztosítottam, de tudom, hogy annál jobban kiismert már, mint amit mutatok önmagamból. Ahogy arcát fürkésztem egyre fájlaló pillantásokat vetett, rám, s hiába próbáltam a gondolataimban rájönni a helyzet magaslatára, feltettem azt a kérdést, aminek a válaszát tudnom kellett volna.

- Jól vagy? – húzódtam közelebb hozzá, s kezeimmel végig simítottam sebes arcát.
- Aucs! – kiáltott fel a fájdalomtól.
- Ne haragudj. – húztam el a száját – Hozok jegek. – állt fel az ágyról.
Egy ideig még ácsorogtam, majd kisétáltam a szobából. Lementem a konyhába, s a pár hete kitakarított konyhába siettem. A fagyasztóládából kivettem egy zöldséges zacskót, majd egy konyharuhát kerestem, s visszasétáltam a második emeltre. Nehézkesen vettem a szinteket egymás után, s minden gondolatom azon az egy hazugságon járt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom elmagyarázni, e tudom, hogy Jiminre számíthatok, így nem nagyon aggódtam a dolog miatt. Az ajtót halkan kinyitottam, majd becsuktam. Ám a hangerősség, amivel az ajtó az ajtófélfának csapódott a becsukás érdekében, hangosabb volt a kelleténél. Az ágyhoz sétáltam, és Tae arcát fürkésztem, ahogy ijedtségtől torzult arca a lábamat, majd szemeimet fürkészi. A jeget azonnal az arcára helyeztem s egy darabig ott is tartottam. Az arcomon lévő halovány mosoly lefagyott, ahogy nyöszörgősre állt arcát figyeltem. De a kezei hirtelen megmozdulása enyhe szívinfarktust okoztak számomra, ám mikor feleszméltem rémültségemből, mosoly ült ki az arcomra megérezvén, hogy csípőjén foglalok helyet.
Lassan dőltem az arca irányába, s ajkaimat az övére helyeztem, majd lágyan megcsókoltam. Ez a csók, egyre vadabbá kezdett válni. Nem érdekelt minket az, hogy megzavarhatnak-e minket. Abban a szent pillanatban, csak mi ketten voltunk a szobába, senki más..
- Ti meg mit csináltok? – kiabált JungKook, majd szemeit eltakarva állt az ajtóban, Jimin társaságában, aki hatalmas nagy vigyorral a képén bámul engem, illetve minket abban a szituációban, ahogy előtte még éppen csókoltuk egymást.
Ahogy tudatosult bennem a dolog azonnal leszálltam az alattam fekvő fiúról, s az ágyra huppantam. A tekintetemet lassan vezettem végig a szobán, ahogy a szempárok égető érzése egyre jobban nőtt. Visszapillantva az ajtó irányába, JungKook mellettem ült, s Jimin tuszkolta kifele TaeHyungot annak a reményében, hogy nem fogok beleavatkozni, és rendesen távozhat az illető. Nem szóltam semmit, és nem is akartam. Tudtam, hogy most érkezett el annak a pillanata, hogy elbeszélgessünk így hármasban, de nem nagyon izgatott a dolog. Jimin hatalmas nagy elégedett vigyorral a képén tért vissza hozzánk, s a máik oldalamon foglalt helyett. Egy kisebb pánikba estem, miután mind a ketten a vállamra helyezték a kezüket, s hatalmas, mély sóhaj hagyta el ajkukat.
- Srácok én... – vágott JungKook a szavamba.
- Tudjuk, hogy mit tervezel. – reagált könnyelműen.
- Bora, tudom, hogy hiába volt a könyörgésem és a kérésem, benned van egy elhatározás, ami a mai nappal be is bizonyosodott a szüleid viselkedése miatt. Még mindig azt mondom, hogy maradj itt, ugyanis itt a helyed, és tudod jól, hogy ránk számíthatsz. Nem ismersz minket annyira, de amiben csak tudunk, segítünk. Igaz, JungKook? – nézett rá az említettre, aki heves bólogatásokba tört ki.

- Jimin én... – szakított félbe az említett személy.

- Semmi Jimin! Ha menni akarsz, akkor engedd, hogy segítsünk. Tudod te is, hogy egyedül nehéz lesz. – bólintottam – És azt is tudod, hogy ránk mindig számíthatsz, bármi is legyen azután, hogy Európába költözöl.
Semmilyen kielégítő választ nem adtam Jimin beszédére, csak átöleltem. Hihetetlen volt, hogy ez a kevés idő is elég volt arra, hogy örök barátságot tudjuk kötni. Hiszem, hogy igaza van Jiminnek, de JungKookot nem értem. Nem voltunk valami jóban. Az egyetemen is mindig szerencsétlennek hívott a lányok előtt, bár a természetéhez képest, nem vettem magamra. Mindig kedves volt velem, csak nagynak akart látszani a lányok előtt, hogy ne annak a cuki fiúnak lássák, akinek jóformán első meglátásra lehet látni.
- Én is mindenben támogatlak Bora! – tette a vállamra kezeit ismét, és egy halvány mosoly kíséretében biztatott – Tudom, hogy az első napodon eléggé bunkó voltam veled, de egész jól kiálltad a megjegyzésemet, és furcsálltam, hogy nem estél nekem. – nevetett fel haloványan – Azután pedig az egyetemi nap. Tudtam, hogy nem tetszene az ha szerencsétlennek hívnálak, de kaptam az alkalmon. Tudom, hogy legszívesebben elküldtél volna a fenébe, de örültem, hogy nem tetted. Vagány vagy. Még senki sem bírta ki ennyi ideig velünk.
- Ezzel már tisztában vagyok, de köszönöm az észrevételt. – kacagtam fel – De köszönöm neked, hogy néha kizökkentettél a sok marhaságból, és mellettem ültél az előadókban és csesztettél. Mindig kellett, hogy ne unjam szét a fejemet, és ne aludjak be. Igazából szörnyűek vagytok mind a heten. Legutóbb mikor NamJoon szobájában jártam, hogy feltakarítsak, valamiféle női alsóneműbe botlottam. Nem néztem ki belőle, hogy olyan csajozós lenne mint ti ketten. – nevettem fel hangosabban, ahogyan a mellettem ülőkre néztem – Na, segítsetek. – tértem komolyabb hangnemre, s végre megmozdultak.
Jimin az asztalához sietett, s egy hatalmas nagy papírkupacot vett elő a fiókjából. Ahogy megpillantottam azt a kupacot, üres lapok halmazának is nevezhettem már, hisz egyikre sem volt semmi sem írva. JungKook előkotrott egy tollat majd a kezembe nyomta egy nagy könyv társaságában. A kezeim között tartottam két olyan dolgot, amivel egy levelet kellett volna összehoznom.
Pár órányi szenvedés után a levelet egy borítékba helyeztem, amit Jiminnek adtam, hogy ő adja át TaeHyungnak a kis üzenetemet, ami úgy néhány papírt igénybe vett. Az egyik üres fiókba elhelyeztük a borítékot, s lesiettünk vacsorázni. Igaz, hogy késő volt már, de annyit még megérdemeltünk a nap végére, hogy megegyük az aznap főzött vacsora maradékának szánt megmaradt részt.
Nagy nehezen felmentünk az emeletre, s én azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt. Letusoltam, fogat mostam, és azonnal siettem vissza Jimin szobájába. Hihetetlennek tartom már most, hogy ez az utolsó előtti éjszakám ebben a villában, ezzel a társasággal, de be kellett érnem a csúf valósággal. Elhatároztam, hogy elköltözök, és visszaút nincs. Bevackoltam magamat Jimin mellé, s erős karjainak szorító érzését kezdtem el érezni. Nem szörnyedtem el, hiszen ez volt az utolsó olyan nap, amit még együtt tölthettünk el.
Másnap szörnyen bosszankodva és elkeseredve keltem fel, ami meg is látszott rajtam. Főleg, ahogy az egyetemig vezető úton viselkedtem.
- Bora, minden rendben? – érdeklődött igen csak komor hanggal YoonGi.
- Aha. – válaszoltam unottan, bár ez egyik srácnak sem tetszett.
- Ki vele! Mi a bajod? Egészen reggel óta morcos vagy. – állított meg Tae.
- Jól vagyok. – fordultam hátra, ahol JungKook és Jimin álltak enyhén ijedt ábrázattal.
- Bora. – húzódott hozzám közelebb, hosszabb válasz adásnak reményében.
- Fujj. Ne kezdjétek már megint! – kiabált a legfiatalabb.
Ennek hatására egy enyhe mosoly került az arcomra, s mindent elfelejtettem amit csak lehetett. Ám ahogy beértünk az egyetem területére, ismételten előjött belőlem a búbánatos ember, s mindenkit elküldtem a fenébe. Kivéve egyetlen egy embert. Azt, akinek megköszönhettem egy levélben, hogy mellettem volt.

16. Üresség

Derült égből villámcsapásként ért egy hatalmas nagy pofon Bora apjától. Mintha engem okolna azért, mert ideköltözött. Nem az én döntésem volt. Nem én mondtam neki, hogy költözzön ide.

Arcomat erősen lefogtam, ahol a csapás ért, s egy szót sem szóltam. Eltűrtem mindent. Nem fájdítottam magam tovább, és nem próbáltam bekamuzni semmit sem.

- Ezt miért adtad neki? – kiabált édesapám, azzal, aki arcon csapott.

- Hogy miért?! Itt van a lányom! A te tetű fiadnál! Hogy gondolhattad azt, hogy itt jó helye lesz?! Miért nem szóltál hamarabb?! – kiabált ránk még ijesztőbben Bora apja.

Az arcom elfehéredett, ahogy hallgattam a szavakat. Mintha ezzel próbáltak volna meg bántani, ami sikerült is. Semmit sem tudtam tenni, csak hallgatni és bambulni magam elé. Várni, hogy valami történjen.

Miért? Mégis miért?!

- Ti mit kerestek itt? – hallottam egy ismerős hangot a lépcső felől.

- Hazaviszünk. – adtak egyszerű választ a szülei.

- Kidobtatok otthonról, elhordtatok mindennek abban a szent pillanatban. – vett mély lélegzetet – Szóval? Mit akartok? – vette elő komoly és töretlenül feszült hangszínét.- Azt, hogy hazaviszünk. – nyugodtabb választ adott Bora apja, majd elkezdte ráncigálni a lányát.
- Eleresztenél? – nyugodtabb hangszínben válaszolt.
Hiába volt nyugodt, a légtér feszült volt. Csak attól tartottam, hogy ezzel végleg elválasztják tőlem Borát. Nem akartam. Hiába voltam biztos a dolgomban, a kétség minden egyes morzsája lerítt az arcomról.
- Nem! – kiabált rá – Velünk jössz! És nem érdekel, hogy mit akarsz. Velünk jössz, mert a lányunk vagy!
- Persze, a lányotok. – cinikusan felnevetett, majd rám nézett – Ha a lányotok lettem volna, nem dobtatok volna ki otthonról, és nem hordtál volna el mindennek! – egyre cinikusabban beszélt – Tudod, nekem Tae mellett jobb helyem van, és barátaim is lettek. Ők nem akarnak olyannak látni, aki nem is vagyok. Ezt fel bírod fogni? – kiabált, majd apja felpofozta – És nem vágtál volna pofon sem, ha a lányod lennék.
- Még egyet akarsz?! – kiáltott az apja, s lendítette a kezét, ami ismét csattanással végződött.
- Nem leszek az ártatlan kislányod, aki mindent megtesz, amit akarsz. Nem fogok ugrálni neked. Felnőttem, és azt csinálok, amit akarok! – jelentette ki, mintha ezek a pofonok számára nem lettek volna fájdalmasak, a szavakkal együtt.
- Amíg a lányom vagy, azt fogod csinálni amit mondok!
Ez a veszekedés egyre rémisztőbb lett. Bora arca vörös volt, a szemei csillogtak a könnyektől, amik kitörtek volna gyönyörű szemeiből. Az apja pedig fújtatott, mint egy idegbeteg.
- Elég legyen! – kiabáltam – Ha ütni akar valakit, akkor engem üssön, ne a lányát! – fakadtam ki egyre idegesebben.
Nem habozott. Elém lépett, s öklével az arcomat olyan erővel ütötte, amit minden egyes csontom megérzett, amihez érintkezett. Nem mutattam ki azt a fájdalmat, amit az az ütés mért fel rám, csak egy enyhe szisszenéssel jeleztem, hogy éreztem a hatását, de nem annyira, hogy azt tudják, igenis fáj. Bora azonnal hozzám rohant, de esélyt sem hagytam neki, hogy valamilyen lelket öntsön belém. Visszavágtam. Nem kellett sok ahhoz, hogy még több ütést mérjek az apjára, de megállítottak.
- Nem ér ennyit. – fogott le Bora, majd elráncigált.
Csak furcsálló tekintettel követtem egészen Jimin szobájáig. Nem szóltam semmit, nem reagáltam semmit sem. Hagytam, hogy maga után vonszoljon, s mint egy kiskutya figyeltem minden egyes mozdulatát, amit a szobában is tett. Leültem az ágyra, s az arcomat két kezem közé helyeztem, s csóválni kezdtem azt.
- Bora én... – szólt közbe.
- Nem fogok elmenni. Ne hidd, hogy meghatott az a szentbeszédnek hitt kiabálása. Nem érdekel az, hogy mit akarnak. Mindig én voltam a tökéletes gyerek, aki nem ihatott, nem bulizhatott, csak tanuljon, mert kitűnőnek kell lennie. Nem fogom azt mutatni, aki nem vagyok. Nem vagyok az az ártatlan, aranyos kislány, akinek neveltek, és ezt te is tudod. – ült le mellém, jó közel – Te is tisztában vagy azzal, hogy nem félek a szüleimtől. A pofonokat is eltűrtem. Láttad, hogy engem nem hat meg az, hogy kiabál velem. Csak az fájt, hogy kezet emelt rám, de nem bírt lekötni. – hajtottam le a fejét – Neked viszont nem kellett volna belekeveredned.
- Nem hagyhattam, hogy téged bántson. Nem akartam, hogy olyannak láss, aki csak bámul, és semmit sem csinál. Én azt akartam, hogy olyannak láss, aki kiáll azért, akit szeret. Bora, ne haragudj. – hajtottam le a fejemet.
- Tae, én nem olyannak látlak, aki nem tesz semmit sem. Ha nem tettél volna semmit, akkor nem vittél volna vissza Daeguba, a szüleid házába. Tettél valamit, amivel bizonyítottál. – emelte fel a fejemet az állam megtartásának segítségével.
A tekintetünk összeforrt és nem bírtuk levenni egymásról a tekintetünket. Elvesztem a szemeiben. Nem tudtam semmit sem csinálni. A kezeim ismét sajogni kezdtek a fájdalomtól, amit okoztam magamnak, az arcomon lévő verés nyomok is egyre érzékenyebbek lettek. Mintha csak most kezdtem volna érezni a fájdalmat. Csak Bora közelében.
Mit tettél velem, te lány?

- Jól vagy? – húzódott hozzám közelebb, s kezeivel végig simította a sérült területet.

- Aucs! – kiáltottam fel a fájdalomtól.
- Ne haragudj. – húzta el a száját – Hozok jegek. – állt fel az ágyról.
Hosszas ácsorgás után, mikor még mellettem állt, utána nyúltam, de elindult. Lassú léptekkel indult el, mintha azt várta volna, hogy megmozduljak, és utána siessek. Megtettem volna, de eszem ágában se volt megtenni. Az ajtó csapódására levetődtem ülőhelyzetből az ágyra, s a plafont kezdtem el fürkészni. Olyan üres volt, mint amilyen én voltam legbelül, mielőtt még az életembe újra belekerült volna.
Azóta, hogy a villában lakik, megváltoztatott mindent. Én, aki egy idióta hülye voltam, akinek egy éjszakás kalandokra kellettek a lányok, most egy kell, de örök életre.
Minden egyes gondolat és tett a fejemben lezajlott újra és újra, mintha egy körforgásban rekedtem volna. Minden pillanat lejátszódott a fejemben az egész életem üressége, és az, amiket Bora óta éltem át.
Minden gondolatomat egy ajtó csapódás szakította meg, ami egy hatalmas ijedtséget ragasztottak rám, az ereje miatt. A fejemet az ajtó irányába fordítottam, s Bora combjaival találtam szembe magam, majd arcával, ahogy leguggolt elém. A jeget az arcomra helyezte s egy darabig ott tartotta. Az arcán lévő mosoly lefagyott, ahogy nyöszörgősre állt arcomat fürkészte, ám kezem hirtelen mozgása, amivel magamra rántottam, rémültséget sugárzott arcáról, majd egy apró mosoly került az arcára.
Lassan dőlt arcom irányába, s ajkait az enyémekre helyezte, majd lágyan megcsókolt. Ez a csók, egyre vadabbá kezdett válni. Nem érdekelt minket az, hogy megzavarhatnak-e minket. Abban a szent pillanatban, csak én voltam és Bora.
- Ti meg mit csináltok? – kiabált JungKook, majd szemeit eltakarva állt az ajtóban, Jimin társaságában, aki hatalmas nagy vigyorral a képén bámul engem, majd a rajtam heverésző lányt.

15. Csók

A szobámba berohantam, s vártam. Vártam, hogy csendesüljön a bennem lévő kétség. Tae sebeket ejtett magán, aminek az oka egyértelműen én voltam. Egy pillanatra sem tudtam elfelejteni az arcát, ahogy nézett.
Jimin utánam jött, s szorosan magához ölelt. Sírni akartam, egyszerűen ki akartam törni és sírni, zokogni úgy mint még soha. Minden pillanatban mintha ellenem lett volna az egész világ, rosszul voltam. Hiába tartott Jimin, egyszerűen már annyira fáradt voltam lelkileg, hogy nem bírtam magam tartani.
- Nehogy nekem összeess! – rakott az ágyra Jimin – Minden rendben lesz, a srácok figyelnek rá. – biztatóan rám mosolygott.
- Én vagyok a hibás.. – szörnyedtem el.
- Bora, ne beszélj butaságokat! – fogta meg két oldalról az arcomat Jimin, s a saját arca felé fordította enyémet – Nem a te hibád! Tudod, hogy melletted vagyok, de most pihenj. Lemegyek a srácokhoz, és megkérdezem, hogy mi van ezzel a barommal. Rendben? – válaszképpen csak bólintottam egyet.
Jimin miután kiment a szobánkból csak feküdtem az ágyon és sírtam. A tudat, hogy az az idióta mit csinált, kikészített. Pár órával később eszméltem fel, egy boldog álomból, ahogy egy kéz végigfutott arcom vonalán. Ismerős volt a kéz. Tae volt az. Szomorúan fürkészte arcomat, ahogy az ágy teljesen vizes lett a szemem vonalánál a fejem alatt. Csuklója mind a két kezén be volt kötve, s arca teljesen vörösen izzott. Nem az idegességtől, amivel a szobájában a padlóra küldte magát, hanem a félelem és a rossz hangulat miatt, ahogy sírt.
- Tae. – halkan megszólítottam, s ajkait véltem felfedezni enyémen.
- Bora.. – nézett mélyen a szemembe, miután eltávolodtunk egymástól.
Csak bambultam magam elé, ahogy elképzeltem a mellettem térdelő ajkait enyémen. Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Mintha egy álom lett volna, még éreztem, ahogy rám tapadt, de nem. Ott térdelt mellettem, s mosolygott, ahogy elhűlt, sápadt, mégis kivirult arcomat fürkészte mélybarna szemeivel.

- Jól vagy? – kérdeztem meg tőle halkan, ijedten.
- Megvagyok. – ült le a földre.
- De miért csináltad? Tae, mégis mi ütött beléd? Miért? MÉGIS MIÉRT?! – kiabáltam rá sírva.
- Sajnálom Bora. – hajtotta le a fejét – Egy idióta vagyok, de ígérem, hogy mindent helyrehozok!
- Idióta vagy, de én így szeretlek... – vallottam be az őszintét.
Jiminnek igaza volt. Jobb elmondani, mint magamban tartani. Ha ő nincs, most egy kórházi ágyban feküdnék, és ugyanúgy morzsolnám magamat lelkileg.
- Bora... – lepődött meg – Igazat mondasz? – aggodalmaskodott.
- Tae, felpofoztalak most? – megrázta a fejét – Pedig megtenném, de nem teszem meg. Szeretlek te marha! – jelentettem ki.
Egy szót sem mondott, csak lassan haladt az arcom irányába, de ránk törtek.
- Haver, itt vannak a szüleid. – jött beljebb JungKook.
- Máris megyek. – állt fel mellőlem, s kisétált a szobából.

TaeHyung szemszöge:

Ahogy megláttam Borát, ahogy a szobám küszöbénél állt, és HoSeokot, aki idegesen állt előttem, és felnégyelt a tekintetével, berezeltem.
- Hogy a szarba bírtad te ezt megtenni?! – kiabálta le a fejemet HoSeok.
- Nem a te dolgod az, hogy én miért tettem ezt! – kiabálta vissza.
Igaz, hogy ő idősebb nálam, de mégsem mondhatja nekem azt, hogy nem csinálhatok bizonyos dolgokat. Egy légtérben lakunk, megadtam neki a lehetőséget, hogy azt csináljon amit akar, de annak ellenére nem szólhat le. Ha Boráról van szó, az csak az én magánügyem. Jiminnek sem kellene beleszólnia, de hozzá kell szoknom ahhoz, hogy Jimin fontosabb neki. Minden egyes pillanattal az őrületbe kerget, ha Jiminnel van, de így, hogy odaköltözött a szobájába, még nagyobb késztetést ad arra, hogy Jiminnek a fejét a falba verjem.
- Pofa be! – vágott arcon HoSeok – Az még rendben van, hogy nem az én dolgom, de gondolkozol egyáltalán?! Eljut a pici agyadba, ami talán még a csigák agyánál is kisebb, hogy Borának mekkora fájdalmat okoztál? Láttad, hogy mennyire megsérült a lelke abban a szent pillanatban, mikor meglátott itt feküdni? Eszednél vagy, Kim TaeHyung?! Te belegondoltál, akár még egy hangyányit is, hogy mennyire megbántod? Hülye vagy, egy paraszt. Vagy talán még annál is rosszabb.
- Sajnálom.. – hajtottam le a fejemet.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem attól a lánytól, aki miattad sírva szaladt fel az emeletre. – bökte vissza rendes hangnemben a választ HoSeok.
- Félek tőle bocsánatot kérni. – szomorodtam el.
- Nem kell. Mond el neki, hogy mit érzel, és minden egyszerűbb lesz mind a kettőtöknek, hidd el nekem. – tanácsolta Jimin.
Mikor került ide?
- Honnan veszed? – félve kérdeztem tőle.
- Onnan, hogy én hoztam haza, és az én szobámba költözött. Beszéltem vele és látom rajta, hogy bántja ez az egész. Nem lehetsz ilyen vak, sőt... Még ennyire ostoba sem lehetsz. – nevetett fel – Vedd észre, hogy már mióta néztek úgy egymásra, ahogyan. Még a legnagyobb vak is a világon észreveszi, hogy szeretitek egymást és egymás nélkül kegyetlenül érzitek magatokat. – elégített ki minden kérdésemre, egyetlen egy kis válasszal.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy menjek fel? – érdeklődtem.
- Pontosan azt! – kezdett el lökdösni – De szerintem alszik, úgyhogy halkan sétálj be a szobába. Tudod, hogy nyikorog az ajtó. – figyelmeztetett.
Lassan felsétáltam a másodikra, s óvatosan nyitottam be a szobába. Mély álomban volt, így alvó testét tudtam figyelni. Órákon keresztül térdeltem az ágya mellett, s néztem ahogy édesdeden alszik. Halkan szuszogott és mosolygott végig. Apró könnyek hullottak ki szemeimből. Hiába néztem, hiába mosolygott, a könnyei potyogtak a szeméből. Arcom hiába hűvös, mégis perzselő és vörös. A szemeim egyre jobban kezdtek el kiszáradni, és egyre jobban fájni. Kezemet óvatosan arcára helyeztem, s simogatni kezdtem.

.Tae. – halkan megszólított, s hirtelen azon kaptam magam, hogy megcsókoltam.
- Bora.. – mélyen a szemébe néztem, ahogy eltávolodtak ajkaink egymástól, s arcunk is.
Ott térdeltem mellette, s mosolyogva, fürkésztem elhűlt, sápadt, mégis kivirult arcát szemeimmel. Mintha egy angyal feküdt volna azon az ágyon, úgy bámult.

- Jól vagy? – érdeklődött rémült, halk hanggal.

- Megvagyok. – ültem le a földre.
- De miért csináltad? Tae, mégis mi ütött beléd? Miért? MÉGIS MIÉRT?! – kiabált rám már sírva.
- Sajnálom Bora. – hajtottam le a fejemet szégyenembe – Egy idióta vagyok, de ígérem, hogy mindent helyrehozok!
- Idióta vagy, de én így szeretlek...
Jiminnek igaza volt. De mégis, jól hallottam? Azt mondta, hogy szeret? És úgy ahogy vagyok? Egy ilyen senkiházinak aki eddig még azt sem tudta, hogy mit jelent igazán szeretni valakit?
- Bora... – lepődtem meg – Igazat mondasz? – aggodalmaskodtam szavai miatt.
- Tae, felpofoztalak most? – megráztam a fejemet – Pedig megtenném, de nem teszem meg. Szeretlek te marha! – jelentette ki magabiztosan.
Egy szót sem szóltam, csak lassan haladt az arcom az ő arca irányába, de ránk törtek.
Miért most?!
- Haver, itt vannak a szüleid. – jött beljebb JungKook.
- Máris megyek. – álltam fel mellőle, s kisétáltam a szobából.
Bosszankodva vettem a lépteket egészen le a földszintre, de nem hittem volna, hogy egyszer azokkal találkozok újra, akik kidobták Borát otthonról.
- Üdv. – köszöntem, s a szüleimhez léptem.
- Mit képzelsz magadról?! – esett nekem Bora apja.
Ez egy vicc lenne? Most komolyan, letámadnak mert itt van nálam a lányuk? Ezek teljesen meghülyültek.

14. Seb

TaeHyung szemszöge:
Tátott szájjal fürkésztem a hallban ölelgető párost de még úgy sem tudtam, hogy kiről lehet szó. Jimin meg megint beleköpött a levesembe, ami kicsit sem tetszik nekem.
Miért kell folyton abba beleszólnia, vagy olyat tennie, ami az én dolgom lenne?!
Ölelgeti, mintha valami iszonyat jó barátok lennének. Az agyam, szinte már a többszörösére forrt, mintha ez lett volna az a pont, amit el akartam kerülni. És mint kiderült számomra a hallottakból az a lány lenne Ailee. Egészen csinos lány, de valahogy mégsem olyan mint Bora. Még csodálkozni sem csodálkoznék ha valamelyik idióta próbálná ágyba vinni. YoonGi jelenete pedig, még viccnek is rossz. Mintha csak az a csapás hiányzott volna a villába.
- Bora, nem mentek a szobámba? Nem hinném, hogy a lépcsőzés jól esne nektek, főleg a harmadik emeletre. – ezek a szavak voltak azok, amik már a kezem ökölbeszorítását kérlelgették, és azt, hogy megüssem.
- Igazad van. Gyere, menjünk fel Jimin szobájába, ott nyugisan tudunk beszélgetni. – erre Ailee, csak bólintott.
Mi a szar?!
- Majd viszek fel nektek valamit. – szólt utánuk Jimin önfeledt boldogsággal.

Megvártam, míg a lányok felmentek az emeletre, így semmilyen feltűnés nem tudtam kelteni azzal, ha ondjuk csak úgy pofán vágom Jimint.
- Te mi a szart képzelsz magadról?! – rontottam neki.
- Ja, hogy csak te vagy az, Tae? – nemes egyszerűséggel és semleges, unott hangon reagált.
- Miért, kit hittél? – sétáltam közelebb hozzá fújtatva.
- Már megbocsáss, de vinnék fel kaját meg innivalót a lányoknak. – sétált el mellettem, mintha meg sem érezte volna a jelenlétemet.
- Állj meg! – kiáltottam után, de tovább ment.
A lépcsőig követtem, de onnan tovább már nem bírtam megmozdulni. A lábaim a földbe gyökereztek, s mintha ólom súlyú lett volna, alig bírtam felemelni, vagy megtartani magamat. Álltam mint egy szobor és vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Jimin vigyorogva jött le a lépcsőn, s bennem a pumpa ismételten az egekbe szökött.
- Nyugodj már le. – sétált el mellettem – Inkább menjünk be a szobádba és beszélünk, ha már ennyire félreértesz mindent. – nyugodt hanglejtéssel helyezte vissza a tálcát a megfelelő polcra.
Csak álltam mögötte és néztem ahogy a konyhában forgolódik és mintha profi lenne tenné a dolgát. Egyik pillanatban még előttem volt, de a másikban már ráncigált a szobámba. Nem tudtam, hogy merre vagyok arccal, vagy, hogy mit kellene csinálnom. Engedtem, hogy végig húzzon a földszinten, de zavaró volt az, hogy még úgyis azt tett, amit akart. Hiába próbáltam a kezemet rángatni, a fogása erős volt, és mit hittem én, kis gyenge ember? Azt hogy el fog engedni? Hát nem. Berángatott a szobámba és az ágyamra lökött mint egy eszelős, és becsapta maga után az ajtót, mintha valamire nagyon készülne.
- Nos Tae, ha már annál tartunk, hogy félre értesz mindent, had magyarázzak el neked valamit. – fürkésztem rezzenéstelen arcát, mintha valami komoly monológra készülne – Nem bírom elviselni ahogy szenved Bora. Szeret téged, és ugyanúgy vagy vele te is.
Mit makog?!
- Azt, hogy most játszod a nagymenőt, hogy egy birtok büszke tulajdonosa lehet, az még elmegy. De az, hogy sírva hívott fel engem, hogy menjek érte, mert nem bír abban a házban lenni, szörnyű volt. Elképzelted a fejedben egyáltalán azt, hogy mi játszódhat le benne? Egyáltalán feltűnt neked az, hogy mennyire fáj neki az, hogy itt van? Hogy megtudta, hogy kihez költözött? Ha szereted, engeszteld ki, ha meg csak idegesíteni akarod, akkor hagyjad. És nem azért mondom, hogy rá másszak. Tudom, hogy hallottad azt, hogy beszélgettünk, és azt is hallottad, hogy el akart költözni, de csak azzal a feltétellel marad, ha beköltözhet a szobámba. És mivel mindannyian megkedveltük, a magunk módján elfogadtam a feltételét. Nem bírnék rá mászni mert tisztában vagyok az érzéseivel. Nem érdekel engem az, hogy te mit csinálsz, vagy mit nem. Csak döntsd el, hogy szereted-e vagy sem. Máskülönben nem fog esélyt adni neked. És egy jó tanács, amit fogadj meg. Beszélj vele, és öntsd ki neki a szíved. Ha nem teszed, elvesztetted. – szó nélkül magamra hagyva távozott a szobámból.
- Hogy lehetek ilyen hülye? Jiminnek igaza van. Be kell látnom, hogy igaza van, máskülönben nem idegesítene fel ez az egész. Hülye Tae! – vágtam egy üvegpoharat a szekrényemnek.
Percekig feküdtem a földön az üvegszilánkok mellett és sírtam. Nem érdekelt az, hogy egyre több susogást hallottam az ajtómon túl, csak feküdni akartam, és kiadni magamból mindent amit csak tudtam. Kiabáltam volna, de ahhoz egyedül kell lennem. Furcsának éreztem mindent, de tettem magasra, hogy már a szobámban díszeleg a ház lakosai.

Bora szemszöge:
Ailevel beszélgetni iszonyat jó volt, és az is, hogy Jiminnel lakhatok. Vele úgy érzem az összes tervemet amit szövögetek meg bírom beszélni, így nem nagyon aggódok amiatt, hogy valami gubanc is akadhatna az egészben.
- De Bora, azt meséld már el nekem, hogy Tae mit csinált, hogy most ilyen a kapcsolatotok. Persze, ha nevezhetem így a dolgot köztetek.
- Igazából nem tudom. Megszerettem. – kerekedtek ki Ailee szemei – Úgy. Mármint érzek iránta valamit, de nem tudom, hogy most mennyire lenne fair, és jó ötlet, ha összejönnék vele. Vagyis nem. Áhh... – tépkedtem a hajamat.
- Bora, hagyd már a hajad! – szólt rám a szobatársam morcosan.
- Jó, akkor nem bántom a hajamat, de segíts már. – nyafogtam.
- Na mond. – állt be mögém és átölelt.
Furcsa volt Jimin ölelése. Mindig ha átölel megnyugszom. Tae miatt meg az őrültek házába kerülnék, de Jimin valahogy átsegít ezeken a nehézségeken, és az nekem iszonyatosan sokat segít, és jól is esik, hogy bízhatok benne.
- Bele van zúgva a főnökébe, ha mondhatom így TaeHyungot. Aranyos srác, ahogy elnéztem ahogy bámult minket eléggé betett neki, hogy megölelted lent Borát. – ecsetelte a látottakat és a hallottakat a velem szemben ülő.
- Áhh szóval nem tudod eldönteni, hogy mit tegyél. Mond el neki, hogy szereted. Nem vesztesz semmit. Tudod te is, hogy mit érez. – bólintottam – Akkor meg? Beszéljétek meg. Most nem oszt és nem szoroz a helyzet. Csak rosszabb lesz nektek. Szóval szedjétek össze magatokat és beszéljétek meg! – önfeledt boldogsággal az arcán regélte Jimin a tanácsát – Apropó. Hoztam enni és inni. Szóval ha bármi kell még, nyugodtan szóljatok. A földszinten leszek.
Bólintottunk, s Jimin kisétált halkan a szobából. Alig pár percet beszéltünk Aileevel, ugyanis mennie kellett, de megbeszéltük, hogy amin tud, átjön. Ahogy a földszintre sétáltunk, YoonGi megint hozzánk csapódott és dumálni kezdett hozzánk, ami jó volt, ráadásul még vicces is volt. Nagy nevetésbe kezdtünk, de mikor csörömpölést hallottunk, eltorzult arccal fürkésztük Jimint, ahogy elhagyja azt a folyosót, ahol Tae szobája van.
- Mi történt? – értetlenkedtünk és Jimin csak megrántotta a vállát, de magához hívott, a kezével jelezve.
- Elmondtam neki, hogy szedje össze magát, és közölje veled a tényeket. Mert ha nem teszi, elveszít. – hajtotta le a fejét, mintha bűntudata lett volna – Bocsánat.
- Köszönöm, hogy valamit kezdtél vele. – hajoltam meg, és a többiekhez siettem.
Beszélgetni kezdtünk s egészen addig a helységig haladtunk ahol megláttam Tae szobáját. A felismerés belém csapott, hogy alig másfél órája még abban a szobában voltam és próbáltuk egymást győzködni. Az ajtó előtt álltunk, és beszéltünk. Nem akartam, hogy baja legyen, de az érzés ami akkor elfogott arra késztetett, hogy nyissak be. A kezemet a jéghidegnek érző kilincsre kaptam, s gyorsan lenyomtam. Amint benyitottam, a szemeim könnybe lábadtak.
- Te mi a szart csinálsz? – HoSeok élesen karcos hangja szelte végig az én útvonalamat, amit Jimin szobájába tettem meg.
Seb, vér, szilánkok. Mit tettél? Miért bántod magad? TaeHyung, ne hagyj el.