16. Üresség

Derült égből villámcsapásként ért egy hatalmas nagy pofon Bora apjától. Mintha engem okolna azért, mert ideköltözött. Nem az én döntésem volt. Nem én mondtam neki, hogy költözzön ide.

Arcomat erősen lefogtam, ahol a csapás ért, s egy szót sem szóltam. Eltűrtem mindent. Nem fájdítottam magam tovább, és nem próbáltam bekamuzni semmit sem.

- Ezt miért adtad neki? – kiabált édesapám, azzal, aki arcon csapott.

- Hogy miért?! Itt van a lányom! A te tetű fiadnál! Hogy gondolhattad azt, hogy itt jó helye lesz?! Miért nem szóltál hamarabb?! – kiabált ránk még ijesztőbben Bora apja.

Az arcom elfehéredett, ahogy hallgattam a szavakat. Mintha ezzel próbáltak volna meg bántani, ami sikerült is. Semmit sem tudtam tenni, csak hallgatni és bambulni magam elé. Várni, hogy valami történjen.

Miért? Mégis miért?!

- Ti mit kerestek itt? – hallottam egy ismerős hangot a lépcső felől.

- Hazaviszünk. – adtak egyszerű választ a szülei.

- Kidobtatok otthonról, elhordtatok mindennek abban a szent pillanatban. – vett mély lélegzetet – Szóval? Mit akartok? – vette elő komoly és töretlenül feszült hangszínét.- Azt, hogy hazaviszünk. – nyugodtabb választ adott Bora apja, majd elkezdte ráncigálni a lányát.
- Eleresztenél? – nyugodtabb hangszínben válaszolt.
Hiába volt nyugodt, a légtér feszült volt. Csak attól tartottam, hogy ezzel végleg elválasztják tőlem Borát. Nem akartam. Hiába voltam biztos a dolgomban, a kétség minden egyes morzsája lerítt az arcomról.
- Nem! – kiabált rá – Velünk jössz! És nem érdekel, hogy mit akarsz. Velünk jössz, mert a lányunk vagy!
- Persze, a lányotok. – cinikusan felnevetett, majd rám nézett – Ha a lányotok lettem volna, nem dobtatok volna ki otthonról, és nem hordtál volna el mindennek! – egyre cinikusabban beszélt – Tudod, nekem Tae mellett jobb helyem van, és barátaim is lettek. Ők nem akarnak olyannak látni, aki nem is vagyok. Ezt fel bírod fogni? – kiabált, majd apja felpofozta – És nem vágtál volna pofon sem, ha a lányod lennék.
- Még egyet akarsz?! – kiáltott az apja, s lendítette a kezét, ami ismét csattanással végződött.
- Nem leszek az ártatlan kislányod, aki mindent megtesz, amit akarsz. Nem fogok ugrálni neked. Felnőttem, és azt csinálok, amit akarok! – jelentette ki, mintha ezek a pofonok számára nem lettek volna fájdalmasak, a szavakkal együtt.
- Amíg a lányom vagy, azt fogod csinálni amit mondok!
Ez a veszekedés egyre rémisztőbb lett. Bora arca vörös volt, a szemei csillogtak a könnyektől, amik kitörtek volna gyönyörű szemeiből. Az apja pedig fújtatott, mint egy idegbeteg.
- Elég legyen! – kiabáltam – Ha ütni akar valakit, akkor engem üssön, ne a lányát! – fakadtam ki egyre idegesebben.
Nem habozott. Elém lépett, s öklével az arcomat olyan erővel ütötte, amit minden egyes csontom megérzett, amihez érintkezett. Nem mutattam ki azt a fájdalmat, amit az az ütés mért fel rám, csak egy enyhe szisszenéssel jeleztem, hogy éreztem a hatását, de nem annyira, hogy azt tudják, igenis fáj. Bora azonnal hozzám rohant, de esélyt sem hagytam neki, hogy valamilyen lelket öntsön belém. Visszavágtam. Nem kellett sok ahhoz, hogy még több ütést mérjek az apjára, de megállítottak.
- Nem ér ennyit. – fogott le Bora, majd elráncigált.
Csak furcsálló tekintettel követtem egészen Jimin szobájáig. Nem szóltam semmit, nem reagáltam semmit sem. Hagytam, hogy maga után vonszoljon, s mint egy kiskutya figyeltem minden egyes mozdulatát, amit a szobában is tett. Leültem az ágyra, s az arcomat két kezem közé helyeztem, s csóválni kezdtem azt.
- Bora én... – szólt közbe.
- Nem fogok elmenni. Ne hidd, hogy meghatott az a szentbeszédnek hitt kiabálása. Nem érdekel az, hogy mit akarnak. Mindig én voltam a tökéletes gyerek, aki nem ihatott, nem bulizhatott, csak tanuljon, mert kitűnőnek kell lennie. Nem fogom azt mutatni, aki nem vagyok. Nem vagyok az az ártatlan, aranyos kislány, akinek neveltek, és ezt te is tudod. – ült le mellém, jó közel – Te is tisztában vagy azzal, hogy nem félek a szüleimtől. A pofonokat is eltűrtem. Láttad, hogy engem nem hat meg az, hogy kiabál velem. Csak az fájt, hogy kezet emelt rám, de nem bírt lekötni. – hajtottam le a fejét – Neked viszont nem kellett volna belekeveredned.
- Nem hagyhattam, hogy téged bántson. Nem akartam, hogy olyannak láss, aki csak bámul, és semmit sem csinál. Én azt akartam, hogy olyannak láss, aki kiáll azért, akit szeret. Bora, ne haragudj. – hajtottam le a fejemet.
- Tae, én nem olyannak látlak, aki nem tesz semmit sem. Ha nem tettél volna semmit, akkor nem vittél volna vissza Daeguba, a szüleid házába. Tettél valamit, amivel bizonyítottál. – emelte fel a fejemet az állam megtartásának segítségével.
A tekintetünk összeforrt és nem bírtuk levenni egymásról a tekintetünket. Elvesztem a szemeiben. Nem tudtam semmit sem csinálni. A kezeim ismét sajogni kezdtek a fájdalomtól, amit okoztam magamnak, az arcomon lévő verés nyomok is egyre érzékenyebbek lettek. Mintha csak most kezdtem volna érezni a fájdalmat. Csak Bora közelében.
Mit tettél velem, te lány?

- Jól vagy? – húzódott hozzám közelebb, s kezeivel végig simította a sérült területet.

- Aucs! – kiáltottam fel a fájdalomtól.
- Ne haragudj. – húzta el a száját – Hozok jegek. – állt fel az ágyról.
Hosszas ácsorgás után, mikor még mellettem állt, utána nyúltam, de elindult. Lassú léptekkel indult el, mintha azt várta volna, hogy megmozduljak, és utána siessek. Megtettem volna, de eszem ágában se volt megtenni. Az ajtó csapódására levetődtem ülőhelyzetből az ágyra, s a plafont kezdtem el fürkészni. Olyan üres volt, mint amilyen én voltam legbelül, mielőtt még az életembe újra belekerült volna.
Azóta, hogy a villában lakik, megváltoztatott mindent. Én, aki egy idióta hülye voltam, akinek egy éjszakás kalandokra kellettek a lányok, most egy kell, de örök életre.
Minden egyes gondolat és tett a fejemben lezajlott újra és újra, mintha egy körforgásban rekedtem volna. Minden pillanat lejátszódott a fejemben az egész életem üressége, és az, amiket Bora óta éltem át.
Minden gondolatomat egy ajtó csapódás szakította meg, ami egy hatalmas ijedtséget ragasztottak rám, az ereje miatt. A fejemet az ajtó irányába fordítottam, s Bora combjaival találtam szembe magam, majd arcával, ahogy leguggolt elém. A jeget az arcomra helyezte s egy darabig ott tartotta. Az arcán lévő mosoly lefagyott, ahogy nyöszörgősre állt arcomat fürkészte, ám kezem hirtelen mozgása, amivel magamra rántottam, rémültséget sugárzott arcáról, majd egy apró mosoly került az arcára.
Lassan dőlt arcom irányába, s ajkait az enyémekre helyezte, majd lágyan megcsókolt. Ez a csók, egyre vadabbá kezdett válni. Nem érdekelt minket az, hogy megzavarhatnak-e minket. Abban a szent pillanatban, csak én voltam és Bora.
- Ti meg mit csináltok? – kiabált JungKook, majd szemeit eltakarva állt az ajtóban, Jimin társaságában, aki hatalmas nagy vigyorral a képén bámul engem, majd a rajtam heverésző lányt.