17. Elhatározás

Bora szemszöge:
Miután Tae kiment a Jiminnel közös szobámból kicsit elgondolkodtam. Legszívesebben elmennék, de nincs szívem itt hagyni, de ha maradok ismételten hülyét csinálunk magunkból, és azt nem akarom. Főleg azt, hogy megint valami hülyeséget csináljon miattam. Ahogy ismételten csak egyedül derengtem a szürke világba, Jimin szobájában ismét körbenéztem, ahol már olyan szintű tisztaság honolt, amilyet még nem láttam. Ám ezt a bámészkodást, a lentről jövő hangos, szinte már ordításnak ható veszekedés szakította meg. Az ajtót kivágtam, s azonnal lesiettem, ám a látvány, kétséget kizáróan sem volt kellemes. A düh hirtelen átáramlott testem összes porcikáján, s vártam, hogy mikor robbanjon. Nem kellett sok. Apám pofonja ismét adott egy löketet. Nyugodt voltam, de belül égett bennem a vágy, hogy minden egyes sérelmet visszaadjak neki, de nem volt bennem meg az a kellő ostobaság, hogy meg is tegyem. TaeTaet leállítottam, s az új szobámba vezettem, ahol közöltem vele, hogy nem fogok lelépni, de ez ostobaság volt a részemről. Az elképzelésem ezek után már csak annyi volt, hogy eltűnhessek, de nem akartam neki mondani. Elég volt Jimin kérlelgetése, aminek a hatására maradást biztosítottam, de tudom, hogy annál jobban kiismert már, mint amit mutatok önmagamból. Ahogy arcát fürkésztem egyre fájlaló pillantásokat vetett, rám, s hiába próbáltam a gondolataimban rájönni a helyzet magaslatára, feltettem azt a kérdést, aminek a válaszát tudnom kellett volna.

- Jól vagy? – húzódtam közelebb hozzá, s kezeimmel végig simítottam sebes arcát.
- Aucs! – kiáltott fel a fájdalomtól.
- Ne haragudj. – húztam el a száját – Hozok jegek. – állt fel az ágyról.
Egy ideig még ácsorogtam, majd kisétáltam a szobából. Lementem a konyhába, s a pár hete kitakarított konyhába siettem. A fagyasztóládából kivettem egy zöldséges zacskót, majd egy konyharuhát kerestem, s visszasétáltam a második emeltre. Nehézkesen vettem a szinteket egymás után, s minden gondolatom azon az egy hazugságon járt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom elmagyarázni, e tudom, hogy Jiminre számíthatok, így nem nagyon aggódtam a dolog miatt. Az ajtót halkan kinyitottam, majd becsuktam. Ám a hangerősség, amivel az ajtó az ajtófélfának csapódott a becsukás érdekében, hangosabb volt a kelleténél. Az ágyhoz sétáltam, és Tae arcát fürkésztem, ahogy ijedtségtől torzult arca a lábamat, majd szemeimet fürkészi. A jeget azonnal az arcára helyeztem s egy darabig ott is tartottam. Az arcomon lévő halovány mosoly lefagyott, ahogy nyöszörgősre állt arcát figyeltem. De a kezei hirtelen megmozdulása enyhe szívinfarktust okoztak számomra, ám mikor feleszméltem rémültségemből, mosoly ült ki az arcomra megérezvén, hogy csípőjén foglalok helyet.
Lassan dőltem az arca irányába, s ajkaimat az övére helyeztem, majd lágyan megcsókoltam. Ez a csók, egyre vadabbá kezdett válni. Nem érdekelt minket az, hogy megzavarhatnak-e minket. Abban a szent pillanatban, csak mi ketten voltunk a szobába, senki más..
- Ti meg mit csináltok? – kiabált JungKook, majd szemeit eltakarva állt az ajtóban, Jimin társaságában, aki hatalmas nagy vigyorral a képén bámul engem, illetve minket abban a szituációban, ahogy előtte még éppen csókoltuk egymást.
Ahogy tudatosult bennem a dolog azonnal leszálltam az alattam fekvő fiúról, s az ágyra huppantam. A tekintetemet lassan vezettem végig a szobán, ahogy a szempárok égető érzése egyre jobban nőtt. Visszapillantva az ajtó irányába, JungKook mellettem ült, s Jimin tuszkolta kifele TaeHyungot annak a reményében, hogy nem fogok beleavatkozni, és rendesen távozhat az illető. Nem szóltam semmit, és nem is akartam. Tudtam, hogy most érkezett el annak a pillanata, hogy elbeszélgessünk így hármasban, de nem nagyon izgatott a dolog. Jimin hatalmas nagy elégedett vigyorral a képén tért vissza hozzánk, s a máik oldalamon foglalt helyett. Egy kisebb pánikba estem, miután mind a ketten a vállamra helyezték a kezüket, s hatalmas, mély sóhaj hagyta el ajkukat.
- Srácok én... – vágott JungKook a szavamba.
- Tudjuk, hogy mit tervezel. – reagált könnyelműen.
- Bora, tudom, hogy hiába volt a könyörgésem és a kérésem, benned van egy elhatározás, ami a mai nappal be is bizonyosodott a szüleid viselkedése miatt. Még mindig azt mondom, hogy maradj itt, ugyanis itt a helyed, és tudod jól, hogy ránk számíthatsz. Nem ismersz minket annyira, de amiben csak tudunk, segítünk. Igaz, JungKook? – nézett rá az említettre, aki heves bólogatásokba tört ki.

- Jimin én... – szakított félbe az említett személy.

- Semmi Jimin! Ha menni akarsz, akkor engedd, hogy segítsünk. Tudod te is, hogy egyedül nehéz lesz. – bólintottam – És azt is tudod, hogy ránk mindig számíthatsz, bármi is legyen azután, hogy Európába költözöl.
Semmilyen kielégítő választ nem adtam Jimin beszédére, csak átöleltem. Hihetetlen volt, hogy ez a kevés idő is elég volt arra, hogy örök barátságot tudjuk kötni. Hiszem, hogy igaza van Jiminnek, de JungKookot nem értem. Nem voltunk valami jóban. Az egyetemen is mindig szerencsétlennek hívott a lányok előtt, bár a természetéhez képest, nem vettem magamra. Mindig kedves volt velem, csak nagynak akart látszani a lányok előtt, hogy ne annak a cuki fiúnak lássák, akinek jóformán első meglátásra lehet látni.
- Én is mindenben támogatlak Bora! – tette a vállamra kezeit ismét, és egy halvány mosoly kíséretében biztatott – Tudom, hogy az első napodon eléggé bunkó voltam veled, de egész jól kiálltad a megjegyzésemet, és furcsálltam, hogy nem estél nekem. – nevetett fel haloványan – Azután pedig az egyetemi nap. Tudtam, hogy nem tetszene az ha szerencsétlennek hívnálak, de kaptam az alkalmon. Tudom, hogy legszívesebben elküldtél volna a fenébe, de örültem, hogy nem tetted. Vagány vagy. Még senki sem bírta ki ennyi ideig velünk.
- Ezzel már tisztában vagyok, de köszönöm az észrevételt. – kacagtam fel – De köszönöm neked, hogy néha kizökkentettél a sok marhaságból, és mellettem ültél az előadókban és csesztettél. Mindig kellett, hogy ne unjam szét a fejemet, és ne aludjak be. Igazából szörnyűek vagytok mind a heten. Legutóbb mikor NamJoon szobájában jártam, hogy feltakarítsak, valamiféle női alsóneműbe botlottam. Nem néztem ki belőle, hogy olyan csajozós lenne mint ti ketten. – nevettem fel hangosabban, ahogyan a mellettem ülőkre néztem – Na, segítsetek. – tértem komolyabb hangnemre, s végre megmozdultak.
Jimin az asztalához sietett, s egy hatalmas nagy papírkupacot vett elő a fiókjából. Ahogy megpillantottam azt a kupacot, üres lapok halmazának is nevezhettem már, hisz egyikre sem volt semmi sem írva. JungKook előkotrott egy tollat majd a kezembe nyomta egy nagy könyv társaságában. A kezeim között tartottam két olyan dolgot, amivel egy levelet kellett volna összehoznom.
Pár órányi szenvedés után a levelet egy borítékba helyeztem, amit Jiminnek adtam, hogy ő adja át TaeHyungnak a kis üzenetemet, ami úgy néhány papírt igénybe vett. Az egyik üres fiókba elhelyeztük a borítékot, s lesiettünk vacsorázni. Igaz, hogy késő volt már, de annyit még megérdemeltünk a nap végére, hogy megegyük az aznap főzött vacsora maradékának szánt megmaradt részt.
Nagy nehezen felmentünk az emeletre, s én azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt. Letusoltam, fogat mostam, és azonnal siettem vissza Jimin szobájába. Hihetetlennek tartom már most, hogy ez az utolsó előtti éjszakám ebben a villában, ezzel a társasággal, de be kellett érnem a csúf valósággal. Elhatároztam, hogy elköltözök, és visszaút nincs. Bevackoltam magamat Jimin mellé, s erős karjainak szorító érzését kezdtem el érezni. Nem szörnyedtem el, hiszen ez volt az utolsó olyan nap, amit még együtt tölthettünk el.
Másnap szörnyen bosszankodva és elkeseredve keltem fel, ami meg is látszott rajtam. Főleg, ahogy az egyetemig vezető úton viselkedtem.
- Bora, minden rendben? – érdeklődött igen csak komor hanggal YoonGi.
- Aha. – válaszoltam unottan, bár ez egyik srácnak sem tetszett.
- Ki vele! Mi a bajod? Egészen reggel óta morcos vagy. – állított meg Tae.
- Jól vagyok. – fordultam hátra, ahol JungKook és Jimin álltak enyhén ijedt ábrázattal.
- Bora. – húzódott hozzám közelebb, hosszabb válasz adásnak reményében.
- Fujj. Ne kezdjétek már megint! – kiabált a legfiatalabb.
Ennek hatására egy enyhe mosoly került az arcomra, s mindent elfelejtettem amit csak lehetett. Ám ahogy beértünk az egyetem területére, ismételten előjött belőlem a búbánatos ember, s mindenkit elküldtem a fenébe. Kivéve egyetlen egy embert. Azt, akinek megköszönhettem egy levélben, hogy mellettem volt.