19. Viszlát Szöul

Másnap reggel mintha fejbe vágtak volna, úgy keltem ki az ágyból. Ahogy körbetekintettem a szobán, ahol tartózkodtam, elfogott ismételten az a rossz érzés, amit legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Mikor a tekintetem az ágyra tévedt, legszívesebben ott helyben elsírtam volna magamat, de nem tehettem meg, hisz akkor felkelt volna rá, és azt én nem akartam. Édesdeden aludt, s arcán apró mosoly volt. Nem akartam azt az édes mosolyt lefakasztani az arcáról, de képtelen voltam.

Magamra kaptam az elhajított felsőt, majd elhagytam a szobát. Pár másodperccel később viszont visszafordultam. Visszatértem a szobába, ahol továbbra is aludt, s megpusziltam ajkait.
Ez volt az utolsó csókunk. Hiányozni fogsz. Kegyetlenül sajnálom.
Ismételten a kijárat felé vettem az irányt, ám mocorgásokat hallottam. Óvatosan hátrafordultam, s ezzel csak annyit láttam, hogy Tae befordult a fal felé, így a távozni készülő alakomat nem tudja érzékelni. Az ajtót halkan kivágtam, majd gyors léptekkel felmentem az emeletre. Alig halhatóan, de mégis hangos morajlással törtem be Jimin szobájának az ajtaját, aki már kora reggel fél ötkor teljes készültségben várt.
- Na, felkészültél? – érdeklődött furcsállóan.
- Nem igazán. – hajtottam le a fejemet, mikor melléültem az ágyra.
- Akkor, akár... – szakítottam -féle.
- Eldöntöttem. Jobb lesz így. – halkan, kissé szomorú hangon próbáltam terelni a dolgokat.
- Rendben. De menj, öltözz fel. Maradhat nálad a nadrágom és a pólóm. Így legalább fogod tudni, hogy volt egy lökött lakótársad. – nevetett fel, ezzel engem is boldog mosolyra fakasztva.
- Köszönöm. Igazi jó barát vagy. – mosolyodtam el, s közben átöleltem.
- Egyébként Ailee tudja, hogy hozzájuk költözöl? – miközben ölelt, úgy tette fel a kérdését.
Forró lehelete hallójáratomba mikor eljutott, hirtelen jövő perzselő érzést keltet fel bennem. Apró jelzést küldve az engem ölelőnek, hátrált egy keveset, de még mindig a karjai között tartott. Megnyugtatott az, hogy nem akarta hagyni, hogy lelépjek szó nélkül, de aggasztott is egyben.
- Tudja. – mosolyogtam bele a válaszomba – Örül neki, hogy végre újra jó a viszonyunk, és annak is örül, hogy már nem vagyok lekorlátozva. – engedtem el a velem szemben ülőt.
- Még mindig nem hiszem el, hogy anyukád végignézte, ahogy apud elvárja tőled a tökéletes gyermek szerepét. – hitetlenkedett úgy, mint még soha.
- Hidd el, és sem hittem volna, hogy mindentől el fog zárni, és csak a tanulást fogja belém tuszkolni. Ha tényleg másképp kezelt volna, talán nem lennének ezek a döntéseim. Bár, talán akkor is kidobott volna otthonról. – terültem szét az ágyon, miközben elgondolkodtam – Talán elrontottam valamit a szemében, és azért mondta, hogy tűnjek el.

- Jó kérdés. De örülök annak, hogy végül ide jöttél. – mosolyodott el, ahogy ránéztem.

- Na jó. Megyek és felöltözök. Utána indulhatunk. – ültem fel, s a bőröndömre helyezett ruhadarabokat a kezembe fogtam – Nem haragszol? – néztem rá, közben a ruháimra mutatva.
Csak bólintott és kiment a szobából. Nyugodt körülmények között felvettem az összes ruhadarabot, majd az ajtóhoz mentem és kinyitottam az ajtót. Nekem háttal állt és úgy várakozott. Megkocogtattam a vállát, így jeleztem neki, hogy visszajöhet a saját kis kuckójába. Visszasétáltunk az ágyhoz, de én inkább körbenéztem ismételten a négy fal között elhelyezett dolgokon. Minden olyan új volt, de még régi is. Nem akartam elmenni, de muszájnak érzem azt, hogy ezt megtegyem.
- Jimin, menjünk. – indultam a bőröndöm irányába, s megfogtam a húzóját és elindultam.
- Rendben, de én viszem a cuccaidat. – kapta ki a kezemből a bőröndöt, s előreengedett.
Ráérősen sétáltunk le a földszintre, s szomorú képpel bámultam végig a villa auláját. Amint észbe kaptam a lábaimat megmoccanásra késztetve, képes voltam kilépni a hatalmas nagy házból. A kocsiig szótlanul sétáltunk, majd ahogy kinyitotta a kocsijának a csomagtartóját, és berakta a csomagomat a kocsi hátuljába.
- Ha bármi van... – kezdett bele komoly hangnemben monológjába, ám közbeszóltam.
- Tudom. Ha bármi van, hívjalak fel, és eljössz értem. De nem szükséges. – forgattam meg a szemeimet.
- Hát jó. De szállj be. Sietnünk kell, még lekésed a gépedet. – sürgetett.
- Igen is, főnök! – nevettem fel, s beültem a kocsiba, ahova időközben ő is került.
Kissé jobb kedvel vágtunk neki az útnak, egészen a reptérig. Jimin a hülyeségeivel képes volt a jó kedvemet megtartani, így nem tudtam a komor valóságra gondolni, de egy apró pillanatra viszont megingott.
- Remélem, hogy nem fog megutálni emiatt a döntésem miatt. – hajtottam fejemet az ablaknak, s közben néztem a mellettünk elhaladó pusztaságot.
- Nem fog utálni, csak nem fogja érteni, hogy miért tetted. Vagyis inkább, hogy miért hoztad ezt a döntést. Sosem tudna utálni téged, csak önmagát, amiért csak így tudott mindent elrendezni önmagában, hogy ki vagy te, és mennyit jelentesz számára. – reagált szavaimra.
- Értem. – húztam el ajkaimat, ahogy minden szó felidéződött bennem, amit a levélbe írtam.
- Ne aggódj, meg fog érteni, csak idő kell neki. Akkor talán majd visszajöhetnél esetleg. – pillantott rám, amit félszemből láttam.
- Jimin... – mintha a nevét tartottam volna hihetetlennek, úgy ejtettem ki – Nem jövök vissza többé.
- Hát jó. – elnyűtt hangján érezhető volt a letörtség, amit nemigazán akart kimutatni – Mindjárt ott vagyunk.
- Akkor szedelőzködök. – rendeztem össze gondolataimat a hátamon felcsúszott felsőmmel együtt.
Rá sem kellett néznem a mellettem ülőre, hogy érezzem a tekintetét végigfutni lecsúszott külsőmön és viszonylag szörnyű kinézetű fejemen. Éreztem, ahogy halvány mosoly került az arcára, de mégsem olyan széles, ami a boldogságát szimbolizálta volna. Nem néztem rá, csak hagytam, hogy bambuljon az útra.
A motor egyszer csak megállt és csend telepedett a járműben ennek hatására. A reptér parkolójában voltunk, és még időben értünk oda. Csak bámultam a repteret, és a mögöttünk elhúzódó utat, ami a főváros felé vezető utat biztosította. Amint eljutott minden pillanat a tudatomba, kikászálódtam a járműből és egészen a kocsi hátuljáig sétáltam, ezzel jelezve Jiminnek, hogy vegye ki a cuccaimat. Amint ez is megtörtént, a bőröndjeimet át akartam venni, de ismételten nem engedte.
- Viszem a cuccaimat. – durcáztam – Nem akarom, hogy folyton te vigyed a holmijaimat. Van két kezem, és két lábam. Nem kell mindig neked vinned ezeket a bőröndöket. – mutattam az említett tárgyakra.
- Nem. Bora, nem hagyom, hogy vigyed ezeket. Szóval ne hisztiz, és ne nézz rám úgy, mintha egy aranyos kislány lennél. – nevetett fel – De komolya fordítva a szót, vigyázz magadra. – tette a bőröndjeimet a futószalagra, majd tovább sétált.
Egy szót sem szólt, csak maga elé vezetett, hogy engem vizsgáljanak át először. Mikor átestem az ellenőrzésen félve vettem ki a bőröndjeimet az ellenőrző futószalagról és elkezdtem húzni őket, bár Jimin ismét rosszalló pillantásokat intézett felém, ezzel jelezve, hogy ne is próbálkozzak azzal, hogy én viszem a holmijaimat. Átadtam az összes csomagomat neki, és hagytam, hogy a terhet cipelje.
A váróban helyet foglaltunk, és vártuk, hogy mikor lesz szó az londoni járatról, hogy végre elérjem azt, hogy én vigyek mindent.
- Hoztál gyógyszert? – törte meg a csendet a mellettem ülő fiú.
- Igen, azt hiszem. – hajtottam le a fejemet.
- Bora, minden rendben lesz. Nem fog utálni, és mi sem fogunk semmit sem mondani. Hidd el, minden rendben lesz. Ailee ott lesz neked. Biztosítja neked azt, hogy rendes életed legyen. Mi meg JungKookkal majd megyünk meglátogatni nyáron, amint végeztünk a vizsgákkal. – ölelt át szorosan, mikor megpillantotta a szememet, ami a maró sós folyadék miatt csillogott.
- Hiányozni fogsz. Hiányozni fog az, amikor legelőször találkoztunk. Még az is, hogy neked kisírhattam a lelkemet. Nélküled nem is tudom, hogy-hogy élhettem volna túl. Tudom, hogy alapból más vagy, és mindig a környezetedhez igazítod az álarcodat, de aki igazából vagy... – néztem mélyen a szemébe, amit eddig még nem volt időm tökéletesen megnézni – én azt a Jimint nagyon megkedveltem. – mosolyodtam el halványan.
Ajkaival valamiféle mondatott próbál összetákolni, de semmit sem hallottam a hangos bemondó miatt. Az ajkait figyeltem, de a hallójáratomat kihegyezte, hogy hátha az én járatomról esett szó. És igen. A londoni járatról volt szó, hogy már lehet vinni a csomagokat az 'A' terminálhoz, hogy felrakhassák a gépre a dolgozók. Lassan felálltam s a mellettem lévőre pillantottam. Arcára kiült az ijedtséggel kevert szomorúság. Hiába próbáltam elrejteni a szomorúságomat egy mosollyal, képtelennek tartottam, hogy be is venné a szituációt. Lerítt rólam, hogy nem akarok sem tőle, sem pedig TaeHyungtól elválni. Szörnyűnek tartottam magam emiatt a dolog miatt, de más választást nem adtam magamnak.
- Menj. Nem akarom, hogy lekésd a géped. – lökdösött Jimin, á megtorpantam, egy apró tett miatt.
Nem szóltam semmit, csak felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy maga a tett hülyeség, de a vágy számomra mindig erősebb volt. Hiába volt, hogy Tae iránt egy erős kapcsot kezdtem el érezni, de valahol legbelül Jimin iránt is kezdtem el érzéseket érezni. Minden ködbe burkolózó gondolatomat elsöpörve az elmémből megcsókoltam Jimint. Sosem voltam az az ember, aki csak úgy járkál egyikről a másikra. De Jimin már az elejétől kikényszerítette belőlem, hogy ezt megtegyem a búcsún.
Mikor elváltunk a fejemet lehajtottam, s a cuccaimat a kezeimbe kaptam, és elindultam. Elszégyelltem magam, s nem figyeltem Jimin szavaira. Tudtam, hogy egy kisebb sokkot okoztam neki, de nem érdekelt. Ám az ujjai, amik a csuklómon telepedtek le, annál inkább érdekelt.
- Köszönöm, hogy itt voltál nekem, és ígérem, ezt nem mondom el. – eresztette el a csuklómat, és még utoljára átölelt.
Szemeimből előtörtek a sós cseppek, amik csitítgatás után enyhültek. Fejem búbjára egy apró puszit nyomott, majd elengedett. Fájdalmat már nem éreztem, csak egy apró kínt, ami egy ideig még követni fogja az életemet, de már nem aggasztott. Aprót hátráltam, majd bólintottam egyet, ezzel arra késztetve, hogy menjen haza.
- Szia Jimin. Köszönöm, hogy itt voltál nekem. – halkan elnyöszörögtem ezt a pár szót, s a repülőhöz indultam.
Ahogy sétáltam, láttam, hogy nem volt hajlandó elhagyni a területet. Ahogy szálltam fel a járműre úgy integettem neki, egy halvány mosoly kíséretében. Ahogy megláttam, hogy reagált a búcsúmra, úgy siettem a helyemre, ami az ablak mellett volt közvetlenül. Jimin még állt, és várta, hogy a gép motorja beinduljon és úgy el is tűnt a tömegben.
A repülő felszállt, az emberek nyüzsgése lappangani látszott, s az én lelkem enyhe megnyugvásra lelt.
- Viszlát Szöul. Viszlát Tae, viszlát Jimin.