15. Csók

A szobámba berohantam, s vártam. Vártam, hogy csendesüljön a bennem lévő kétség. Tae sebeket ejtett magán, aminek az oka egyértelműen én voltam. Egy pillanatra sem tudtam elfelejteni az arcát, ahogy nézett.
Jimin utánam jött, s szorosan magához ölelt. Sírni akartam, egyszerűen ki akartam törni és sírni, zokogni úgy mint még soha. Minden pillanatban mintha ellenem lett volna az egész világ, rosszul voltam. Hiába tartott Jimin, egyszerűen már annyira fáradt voltam lelkileg, hogy nem bírtam magam tartani.
- Nehogy nekem összeess! – rakott az ágyra Jimin – Minden rendben lesz, a srácok figyelnek rá. – biztatóan rám mosolygott.
- Én vagyok a hibás.. – szörnyedtem el.
- Bora, ne beszélj butaságokat! – fogta meg két oldalról az arcomat Jimin, s a saját arca felé fordította enyémet – Nem a te hibád! Tudod, hogy melletted vagyok, de most pihenj. Lemegyek a srácokhoz, és megkérdezem, hogy mi van ezzel a barommal. Rendben? – válaszképpen csak bólintottam egyet.
Jimin miután kiment a szobánkból csak feküdtem az ágyon és sírtam. A tudat, hogy az az idióta mit csinált, kikészített. Pár órával később eszméltem fel, egy boldog álomból, ahogy egy kéz végigfutott arcom vonalán. Ismerős volt a kéz. Tae volt az. Szomorúan fürkészte arcomat, ahogy az ágy teljesen vizes lett a szemem vonalánál a fejem alatt. Csuklója mind a két kezén be volt kötve, s arca teljesen vörösen izzott. Nem az idegességtől, amivel a szobájában a padlóra küldte magát, hanem a félelem és a rossz hangulat miatt, ahogy sírt.
- Tae. – halkan megszólítottam, s ajkait véltem felfedezni enyémen.
- Bora.. – nézett mélyen a szemembe, miután eltávolodtunk egymástól.
Csak bambultam magam elé, ahogy elképzeltem a mellettem térdelő ajkait enyémen. Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Mintha egy álom lett volna, még éreztem, ahogy rám tapadt, de nem. Ott térdelt mellettem, s mosolygott, ahogy elhűlt, sápadt, mégis kivirult arcomat fürkészte mélybarna szemeivel.

- Jól vagy? – kérdeztem meg tőle halkan, ijedten.
- Megvagyok. – ült le a földre.
- De miért csináltad? Tae, mégis mi ütött beléd? Miért? MÉGIS MIÉRT?! – kiabáltam rá sírva.
- Sajnálom Bora. – hajtotta le a fejét – Egy idióta vagyok, de ígérem, hogy mindent helyrehozok!
- Idióta vagy, de én így szeretlek... – vallottam be az őszintét.
Jiminnek igaza volt. Jobb elmondani, mint magamban tartani. Ha ő nincs, most egy kórházi ágyban feküdnék, és ugyanúgy morzsolnám magamat lelkileg.
- Bora... – lepődött meg – Igazat mondasz? – aggodalmaskodott.
- Tae, felpofoztalak most? – megrázta a fejét – Pedig megtenném, de nem teszem meg. Szeretlek te marha! – jelentettem ki.
Egy szót sem mondott, csak lassan haladt az arcom irányába, de ránk törtek.
- Haver, itt vannak a szüleid. – jött beljebb JungKook.
- Máris megyek. – állt fel mellőlem, s kisétált a szobából.

TaeHyung szemszöge:

Ahogy megláttam Borát, ahogy a szobám küszöbénél állt, és HoSeokot, aki idegesen állt előttem, és felnégyelt a tekintetével, berezeltem.
- Hogy a szarba bírtad te ezt megtenni?! – kiabálta le a fejemet HoSeok.
- Nem a te dolgod az, hogy én miért tettem ezt! – kiabálta vissza.
Igaz, hogy ő idősebb nálam, de mégsem mondhatja nekem azt, hogy nem csinálhatok bizonyos dolgokat. Egy légtérben lakunk, megadtam neki a lehetőséget, hogy azt csináljon amit akar, de annak ellenére nem szólhat le. Ha Boráról van szó, az csak az én magánügyem. Jiminnek sem kellene beleszólnia, de hozzá kell szoknom ahhoz, hogy Jimin fontosabb neki. Minden egyes pillanattal az őrületbe kerget, ha Jiminnel van, de így, hogy odaköltözött a szobájába, még nagyobb késztetést ad arra, hogy Jiminnek a fejét a falba verjem.
- Pofa be! – vágott arcon HoSeok – Az még rendben van, hogy nem az én dolgom, de gondolkozol egyáltalán?! Eljut a pici agyadba, ami talán még a csigák agyánál is kisebb, hogy Borának mekkora fájdalmat okoztál? Láttad, hogy mennyire megsérült a lelke abban a szent pillanatban, mikor meglátott itt feküdni? Eszednél vagy, Kim TaeHyung?! Te belegondoltál, akár még egy hangyányit is, hogy mennyire megbántod? Hülye vagy, egy paraszt. Vagy talán még annál is rosszabb.
- Sajnálom.. – hajtottam le a fejemet.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem attól a lánytól, aki miattad sírva szaladt fel az emeletre. – bökte vissza rendes hangnemben a választ HoSeok.
- Félek tőle bocsánatot kérni. – szomorodtam el.
- Nem kell. Mond el neki, hogy mit érzel, és minden egyszerűbb lesz mind a kettőtöknek, hidd el nekem. – tanácsolta Jimin.
Mikor került ide?
- Honnan veszed? – félve kérdeztem tőle.
- Onnan, hogy én hoztam haza, és az én szobámba költözött. Beszéltem vele és látom rajta, hogy bántja ez az egész. Nem lehetsz ilyen vak, sőt... Még ennyire ostoba sem lehetsz. – nevetett fel – Vedd észre, hogy már mióta néztek úgy egymásra, ahogyan. Még a legnagyobb vak is a világon észreveszi, hogy szeretitek egymást és egymás nélkül kegyetlenül érzitek magatokat. – elégített ki minden kérdésemre, egyetlen egy kis válasszal.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy menjek fel? – érdeklődtem.
- Pontosan azt! – kezdett el lökdösni – De szerintem alszik, úgyhogy halkan sétálj be a szobába. Tudod, hogy nyikorog az ajtó. – figyelmeztetett.
Lassan felsétáltam a másodikra, s óvatosan nyitottam be a szobába. Mély álomban volt, így alvó testét tudtam figyelni. Órákon keresztül térdeltem az ágya mellett, s néztem ahogy édesdeden alszik. Halkan szuszogott és mosolygott végig. Apró könnyek hullottak ki szemeimből. Hiába néztem, hiába mosolygott, a könnyei potyogtak a szeméből. Arcom hiába hűvös, mégis perzselő és vörös. A szemeim egyre jobban kezdtek el kiszáradni, és egyre jobban fájni. Kezemet óvatosan arcára helyeztem, s simogatni kezdtem.

.Tae. – halkan megszólított, s hirtelen azon kaptam magam, hogy megcsókoltam.
- Bora.. – mélyen a szemébe néztem, ahogy eltávolodtak ajkaink egymástól, s arcunk is.
Ott térdeltem mellette, s mosolyogva, fürkésztem elhűlt, sápadt, mégis kivirult arcát szemeimmel. Mintha egy angyal feküdt volna azon az ágyon, úgy bámult.

- Jól vagy? – érdeklődött rémült, halk hanggal.

- Megvagyok. – ültem le a földre.
- De miért csináltad? Tae, mégis mi ütött beléd? Miért? MÉGIS MIÉRT?! – kiabált rám már sírva.
- Sajnálom Bora. – hajtottam le a fejemet szégyenembe – Egy idióta vagyok, de ígérem, hogy mindent helyrehozok!
- Idióta vagy, de én így szeretlek...
Jiminnek igaza volt. De mégis, jól hallottam? Azt mondta, hogy szeret? És úgy ahogy vagyok? Egy ilyen senkiházinak aki eddig még azt sem tudta, hogy mit jelent igazán szeretni valakit?
- Bora... – lepődtem meg – Igazat mondasz? – aggodalmaskodtam szavai miatt.
- Tae, felpofoztalak most? – megráztam a fejemet – Pedig megtenném, de nem teszem meg. Szeretlek te marha! – jelentette ki magabiztosan.
Egy szót sem szóltam, csak lassan haladt az arcom az ő arca irányába, de ránk törtek.
Miért most?!
- Haver, itt vannak a szüleid. – jött beljebb JungKook.
- Máris megyek. – álltam fel mellőle, s kisétáltam a szobából.
Bosszankodva vettem a lépteket egészen le a földszintre, de nem hittem volna, hogy egyszer azokkal találkozok újra, akik kidobták Borát otthonról.
- Üdv. – köszöntem, s a szüleimhez léptem.
- Mit képzelsz magadról?! – esett nekem Bora apja.
Ez egy vicc lenne? Most komolyan, letámadnak mert itt van nálam a lányuk? Ezek teljesen meghülyültek.