13. Igaz barát

Bora szemszöge:
Ostobaságnak gondoltam utána menni, de mégsem akartam azt, hogy félreértsen mindent. Nem hallotta, hogy Jiminnel mit beszéltem, így nem láttam értelmét annak, hogy ideges legye, de mégis. Elfogott a bűntudat. Az az érzés, amit mindig miatta érzek. Akár most, akár régen. Minden pillanatban ő volt az, aki a legmélyebb bűntudatot okozta a szívemben és a lelkemben. Nem láttam értelmét semminek sem, de mégsem voltam arra képes, hogy ott hagyjam. Utána mentem, és mielőtt bement volna a szobájába, gyors megfogtam a kezét, azzal együtt gátoltam az ajtó további kinyitását.
- Menj el. – rám sem pillantva szakította le a kezemet az övéről, de még így sem engedtem el – Bora, kérlek. – tekintetéből áradt a sajnálat.
- Nem. – a kezét fogtam és letéptem a kilincsről, és élettelennek ható testét magam felé fordítottam – Nekünk beszélnünk kell. – fúrtam szemeimet az ő szemeibe – Tae, egyszer érts meg. Mindent. – nyitottam ki a szobája ajtaját, s behúztam magam után.
Amint végre berángattam a szobájába megvártam míg leült az ágyára s végre rám néz. Semmit sem mondtam, csak melléültem és vártam. Vártam, hogy mondjon valamit.
- Sajnálom. – alig halhatóan, már-már motyogva, suttogva beszélt.
- Tae – emeltem fel a fejét – miért nem mondtad el, mikor rájöttél? Miért kellett ezt tenned? Huh? Nem értelek. – vettem el a kezemet az állától, s még úgy is kitartóan tartotta a fejét, így nézve mélybarna szemeimbe.
- Sajnálom, de nem voltam benne biztos, és csak így tudtam megbizonyosodni róla. – hajtotta le bűnbánóan a fejét.
Sosem fogjuk egymást megérteni.
- De akkor is, hogy nem voltál benne biztos, beszélhettünk volna a dologról. – álltam fel mellőle – Megbántottál. – halkult el a hangom, s egyre szörnyűbben kezdtem érezni magam.
- Ne haragudj. – ragadta meg a kezemet, ami már reszketett, s hideg is volt – Nem akarom, hogy elmenj.
- Már nem tudom, hogy mit akarok. Tae én ostoba döntést határoztam el, és már nem bírom visszafordítani. – hunytam le a szemet, hogy ne keljen ránéznem.
- Milyen ostoba döntést hoztál? – nézet rám ártatlanul, s újra mellém ültem.
- Nem bírlak elhagyni. – válaszoltam tömören, s ezzel egyhuzamban nyílt ki a szoba ajtaja.
Nem bírtam már magamban tartani. Ne haragudj rám, de ez az ostoba döntés addig fog engem üldözni, míg végül el nem tűnök mellőled.
- Bocsi srácok, de hallottam, hogy hazajöttetek. – vágtatott be Tae szobájába JungKook s a kezmet megfogta, amire Tae azonnal fújni kezdett – Ne csináld Tae! – rosszalló pillantást vetett rá az én kezemet szorongató – Borához jött valaki, akit már rég hiányol. – ezt meghallva Kookra kaptam a fejemet, s kivágtattam vele a szobából.
Ahogy kiléptünk a szobából JungKook elengedett, s mellettem kezdett el lassan sétálni. Nem siettetett, de engem nagyon érdekelt, hogy ki kereshet. Ahogy mentünk egy lányt pillantottam meg, aki YoonGival beszélgetett ráérősen.
- Szia.... – néztem rá a lányra – sztok. Ailee? Te vagy az? – nagy szemekkel bámultam az előttem állót, aki szintén hatalmas szemekkel tekintett rám.
- Bora. – ölelt át szorosan, majd mikor már a kellő mennyiségű levegőt is kipréselte belőlem, elengedett – Rég találkoztunk. – szomorodott el.
- Sajnos. – pillantottam la földre.
- Na ne szomorodj már! – biztatóan hátba vágott.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – néztem rá értetlenül.
- Én hívtam fel. – jött le a lépcsőn Jimin.
- Te voltál? – elképedten bámultam a vigyorgó fiút.
- Igen. Mesélted Namnak ami történt, így összeültünk és gondoltam, esélyt adok erre a találkozásra, ha már itt laksz velünk. – ölelt át, mikor a társaságunkhoz ért.
- Jajajj Jimin, azért ennyire ne szeresd már Borát. – szólt be YoonGi.
- Pofád lapos! Nem neked szól az, hogy itt van Ailee, hanem Borának. Bár ahogy elnézem, eléggé pörgősre vetted a szituációt haver. – nevetett fel, ahogy végigmérte a szőkeséget.
- Te meg miről beszélsz? – értetlenkedett, majd Aileevel végig mértük, hogy megtudjuk, mire van ez a sok nevetés.
- Jesszusom YoonGi. Takard már el magad! – takartam el a szememet a kezemmel.
- Mi a... – nézett magára – Uhh, bocsánat. Izé... Akkor szia. – elrohant.
- Na szóval, én lennék az aki felhívott téged. Park Jimin. – mutatkozott be a mellett álló vigyorogva.
- Ailee, Bora gyerekkori barátnője. – hajolt meg a másik oldalamon álló személy.
- JungKook. – kiáltottam a még mindig a közelünkben álló fiúnak.
- Mond. – sétált közelebb.
- Majd beszélhetnénk? – válaszul pedig csak bólintott.
- Bora, nem mentek a szobámba? Ne hinném, hogy a lépcsőzés jól esne nektek, főleg a harmadik emeletre.
- Igazad van. Gyere, menjünk fel Jimin szobájába, ott nyugisan tudunk beszélgetni. – erre Ailee, csak bólintott.
- Majd viszek fel nektek valamit. – szólt utánunk Jimin.
Ahogy sétáltunk az emeletere, mint akiket lelőni sem lehet, annyit beszéltünk. Nem tudtam, hogy mennyire lesz látványos Jimin szobája ahhoz, hogy ott beszélgessünk, de örültem, hogy felajánlotta. A kulcsot a zárba dugtam, s kattant a zár, aminek hatására az ajtót ki bírtam nyitni. Besétáltunk és az ágyig csoszogtunk.
- Na, mi történt addig, míg elzártak egymástól minket anyudék? – érdeklődött, ahogy leült Jimin ágyára.
- Igazából semmi. Anyáék folytatták azt, hogy legyek tökéletes gyerek, meg azt is, hogy én legyek valamelyik cég tulajdonosa. De tudod, utána kidobtak otthonról, és ideköltöztem. Jobb nekem itt, mint otthon. Voltam a cuccaimért is, és akkor apámmal összevesztem, és végleg kidobott otthonról.
- Hogy mi történt? – képedt el, ahogy magyaráztam az eseményeket, gyorsan eldarálva.
- Anyámék végleg kidobtak otthonról. Így végleg ideköltöztem. – válaszoltam úgy, hogy megvontam a vállamat.
- Ki sem néztem anyudból, hogy ezt engedi, de hogy az apád már ezt is elkezdte.
- Ne is mond. Azt, hogy közölte veled, hogy egy ribanc vagy, és késő éjjel kidobott téged otthonról, engem elvert és közölte velem, hogy sohasem beszélhetek veled. Nem tudom, hogy mit kap néha. De az itt lakókat sem értem. – gondoltam TaeHyungra.
- Miért? – nézett rám bambán.
- Hát... – takartam el az arcomat egy párnával, majd elengedtem és folytattam – TaeHyung. Emlékszel rá? Mindig meséltem neked róla, hogy gyerekként bántott meg minden. – bólintott – Ez az ő villája. Vagyis a szüleié, de ők visszamentek Daeguba, és a régi házukból irányítják a cégeiket, és Tae kapta meg a birtokot. – képedt el ismét – És hidd el, ha tudtam volna, hogy ez az övé, sosem jövök ide.
- Idióta vagy! – jelentette ki, s hozzám vágott egy párnát – Hiányoztál. – ölelt át szorosan.
- Te is nekem.
Jimin köszönöm neked, igaz barát vagy. Bármi is van, rád mindig számíthatok.

12. Ostoba döntés

TaeHyung szemszöge:
Az érzés, hogy Bora Jiminnel lelépett innen, felidegesít. Az még oké lenne, ha mondjuk Nam jött volna érte, de az, hogy Jimin... Úgy érzem, mintha csak játékszer lennék Bora számára, pedig én, hülye fejjel szeretem őt. Mintha ez az érzés csak mellette kapott volna nyílt terepet, más mellett pedig poklot. Ha nincs velem, meghülyülök, ha Jiminnel van ostobán cselekszem.
Felfogni, még mindig nem tudtam, hogy az amit mondtak anyáék az igaz lenne, de ahogy körbetekintettem, sehol sem láttam egy cuccát sem. Képtelen voltam újra felfogni azt, hogy igazat mondtak. A düh szétáramlott a testemben és alig tudtam normális és józan tudattal magam elé nézni.
- Kisfiam, ülj le reggelizni! – utasított édesanyám, ahogy tehetetlen arcomat vizsgálta – Majd utána visszamész Szöulba, csak nyugodj meg! – ültetett le az asztalhoz.
- Én nem bírok itt ülni! – akadékoskodtam édesanyám kezei alatt – Mi van, ha Jimin csinál vele valamit? – aggodalmaskodtam – Nem merem vele hagyni. – hajtottam az asztalra a fejemet – Egy idióta vagyok...
- Ne beszélj ijed badarságokat fiam! – csapott háton édesapán nevetve – Az a lány szeret téged. Időre van szüksége. Add meg neki. – biztatott apukám – A lényeg az, hogy bízz benne. Biztos vagyok benne, hogy Bora is szeret téged, csak most nem tud ilyenre gondolni.
- Lehet. – tűnődtem el, s elkezdtem enni.
Csendesen ettem, de mindig Bora hangját hallottam a fülemben csengeni. Aludni is alig aludtam, hiszen beszélt álmában. Folyton makogott valamit, de alig lehetett kivenni a beszédét. Az én nevemet kántálta folyton, majd Jimin nevét folyton boldog hanglejtésekkel ejtette ki, amik zavartak. Minden percben Bora volt a fejemben és az emeleten lévő cuccaimat is csak elmélkedve tudtam felszedni és bedobni a bőröndömbe. Alig másfél órája, hogy elment Bora Jiminnel, én már útra készen álltam, hogy hazamehessek, és beszélhessek vele.
Minden cuccomat lerángattam az emeletről, s a bejárati ajtóban várakozó szüleimre pillantottam, akik biztató tekintettel lesték a mozdulataimat néhány szatyor kíséretében, amiben kaja volt. Elvettem a szatyrokat, s a kocsim irányába araszoltam. Mindent bepakolva fordultam a szüleim felé, s elbúcsúztam tőlük.
- Amint tudok, hazajövök! – jelent meg az arcomon egy halvány mosoly, a magabiztos kijelentésem miatt.
- Ne feledd el, hogy Borának időt kell adnod! – biztató szavai édesapámnak egyre jobban elgondolkodtattak.
Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam, majd a kocsimba ültem. A motor zúgása egyre nagyobb vigyort festett a képemre, de egyre jobban kezdett a tudatomig a tény eljutni, hogy Borát elveszítettem. Mint egy hülye nyomtam a gázt, de mintha az nem hatott volna semmit sem a kocsim gyorsaságát tekintve. Mintha az idő ellenem lett volna, és ez az útszakasz is egyre hosszabbnak tűnt. Mikor a távolban megpillantottam a birtokot, fellélegeztem. Egyre gyorsabban nyomtam a gázt, de ismét be kellett látnom, hogy ez a távolság őrjítő lassúsággal fog csökkenni. Feladva a gyors közlekedést, monoton tempóval haladtam. Az idegem kezdett tönkremenni, ahogy lassan furikáztam be a villa parkolójába, s amilyen gyorsan csak tudtam kivágtam a kocsi ajtaját és berohantam. Bőröndöket láttam a földszinten. Az ideg bennem elszakadt, és mint egy hülye mentem fel az emeletre, ahol pedig meghallottam Bora hangját. Jimin szobájában kuksolt. Az ajtóhoz araszolva, ahogy Jimin kérlelte Borát, hogy maradjon itt, lesokkoltam. De Bora beleegyezése a feltétellel, kikészített.
Berontottam, mint egy őrült, s Bora ijedt képe bámult vissza rám, amint felült. Ideges arcomban a legjobban a fájdalom volt leszűrhető, amit éreztem.
Minden ami történt, az én hibám. Én vittem Jimin karjaiba, s én voltam az, aki nem volt vele őszinte, mikor megtehette volna.
Kitéptem volna az ajtót, Jiminnek nekimentem volna, de azzal semmit sem tudtam volna megoldani. Jobb megoldásnak láttam, ha elhagyom azt a szobát, és beletörődök abba, hogy elvesztettem. Semmi értelmét sem láttam annak, hogy kettejük közé álljak. Csak sétáltam megállás nélkül, s mint egy robot nyitottam ki a szobám ajtaját, ám egy kéz ragadt rá az enyémre, s nem engedte tovább nyitni az ajtót.
- Menj el. – rá sem nézve, vettem le a kezét a kezemről, de nem eresztett – Bora, kérlek. – néztem rá kérlelve.
- Nem. – tépte le a kezemet a kilincsről, és élettelen testemet maga felé fordította – Nekünk beszélnünk kell. – fúrta szemeit az én szemeimbe – Tae, egyszer érts meg. Mindent. – nyitotta ki a szobám ajtaját, s bevonszolt maga után.
Az ágyamhoz csoszogtam, míg ő az ajtót becsukta, és azelőtt állt, várva, hogy leüljek és felé forduljak. Kín járta át a testemet és tudtam azt, hogy hogyha bármit is mondok, azzal csak rontanék a helyzeten. Néma perceket éltem meg, s néma pillantásokat vetettem rá, ahogy az ágyamhoz araszolt, s leült mellém. Egy szót sem szólt, csak a vállamra helyezte a kezét, azzal biztatva, hogy regéljek neki. Képtelen voltam bármit is mondani.
- Sajnálom. – halkan mégis motyogtam valamit.
- Tae – emelte fel fejemet – miért nem mondtad el, mikor rájöttél? Miért kellett ezt tenned? Huh? Nem értelek. – eresztette el államat, de kitartóan tartottam, így néztem mélybarna szemeit.
Nélküled, én újra az lennék aki voltam. Bora, ne hagyj el.
- Sajnálom, de nem voltam benne biztos, és csak így tudtam megbizonyosodni róla. – ernyedt el a fejemet tartó izom, s ezáltal lehajtottam a fejemet.
- De akkor is, hogy nem voltál benne biztos, beszélhettünk volna a dologról. – állt fel mellőlem – Megbántottál. – halkult el, s éreztem, hogy ugyanaz nyomasztja, ami engem is.
- Ne haragudj. – fogtam meg kezét, ami már reszketett, s hideg volt – Nem akarom, hogy elmenj.
- Már nem tudom, hogy mit akarok. Tae én ostoba döntést határoztam el, és már nem bírom visszafordítani. – hunyta le a szemét.
Ostoba döntést? Talán én is ugyanazt az ostoba döntést hoztam mint Bora. Szeretem, és ha ő nincs mellettem, talán már a pokol legmélyén égnék. Fáj, hogy szeretem. Nem lehet az enyém. Más karjaiba rohant, s én elvesztettem mindent.
- Milyen ostoba döntést hoztál? – néztem rá ártatlanul, s újra mellém ült.
- Nem bírlak elhagyni. – válaszolta röviden, s ezzel egyhuzamban nyílt ki a szobám ajtaja.
- Bocsi srácok, de hallottam, hogy hazajöttetek. – vágtatott be a szobámba JungKook s Bora kezét megfogta, amire nekem enyhe fújás volt a reakcióm – Ne csináld Tae! – rosszalló pillantást vetett rám – Borához jött valaki, akit már rég hiányol. – ezt meghallva Kookra kapta a fejét, s kivágtattak a szobámból.
Csak ültem és vártam, hátha viccel e nem. Percek telek el, így gyorsan utánuk mentem. Ahogy az előtérbe értem egy ismerős lányt pillantottam meg, aki Borát ölelgeti.
Ez meg ki?

11. Bizalom

Bora szemszöge:
Amint elrohantam Taetől, visszamentem a szülei házába és bezárkóztam a szobájába. Képtelen voltam rá nézni. Sőt, nem is akartam látni. A begubózásomat Jimin zavarta meg a hívásával, és megegyeztünk, hogy eljön értem, és hazavisz a villába.
Tae végig figyelt, mikor hazaért, én meg csak bosszankodtam miatta. Beszólt, mert nyilván hallotta, hogy beszéltem Jiminnel, de nem nagyon kötött le. Ő legalább képes volt megérteni, és nem bántott eddig még egyszer sem, pedig megtehette volna, volt rá esélye. De nekem Tae mégis fontosabb annál, hogy Jiminre koncentráljak, de mégis bosszút akartam rajta állni. Hiába voltunk csendben a vacsora közben, én legszívesebben a szülei előtt lehordtam volna, de már az sem érdekelt. Vártam a másnap reggelt, hogy végre visszamehessek Szöulba.
Hamar bealudtam, így sikerült korán kelnem, de nem úsztam meg Tae szülei kérdezősködését, mikor a cuccaimmal egyenesen lerohantam a lépcsőn.
- Hova mész? – érdeklődött édesanyja, de a válaszomat nem kellett megvárni.
- Haza viszem. – állt meg mögöttem Jimin, s elvette a cuccaimat.
- Elnézést kérek, de én most lelépek Jiminnel. Köszönöm a vendéglátást, de nekem ez nem megy. Viszlát. – s ezzel elhagytuk a házat.
Jimin mellettem kullogott a bőröndömmel a kezében, és egy szót sem szólt. Nyilván látta rajtam, hogy nyomaszt ez az egész helyzet, így nem akarta húzni az agyamat. Örültem neki, mert tiszteletben tartotta ezt az egészet, és nem akart azonnal letámadni.
A kocsiba ahogyan beszálltunk, a tekintetem az ablakra tapadt, ahogy az emeletet fürkésztem, ahol Tae még mélyen aludt. Egy csöppnyi lelkifurdalásom volt, de még az sem tántoríthatott el attól, amit elhatároztam magamban.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte meg Jimin félúton.
- Igen. Azt hiszem. – feleltem közönyösen, s az elhaladó fákat, majd épületeket figyeltem.
- Sajnálom. – válaszolta, rám sem nézve.
- Neked semmiért sem kell bocsánatot kérned. – fürkésztem eltökélt arcát, ám mikor felém fordította fejét, zavartan elfordultam – Ne röhögj! – hajtottam le a fejemet – Idegesítesz ilyenkor. – mosolyodtam el halványan.
Legalább te megértesz, és próbálsz mindent jóra csinálni. Köszönöm, Jimin.
- Na megjöttünk. – szállt ki a kocsiból, s kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi. – szálltam ki a kocsiból.
Ahogy sétáltam a szobám irányába, elgondolkodtatott az, hogy tényleg elköltözzek-e, vagy maradjak. A szekrényemből kirámoltam, s a bőröndömbe dobáltam mindent. Nem érdekelt senki sem, csak el akartam tűnni. Nem akarom, hogy Tae emlékezzen rám, s én sem akarom azt, hogy mindenhol az ő képe jelenjen meg a szemem előtt. És az is igaz, hogy ezalatt a pár nap alatt, hogy itt vagyok, megkedveltem mindenkit, de legjobban Jimint. Neki mondhattam el, hogy mi bánt, de ezek után kinek fogom? Fáj, hogy itt hagyom, és még csak el sem mondtam neki, hogy pontosan mit tervezek.
Ne haragudj rám Jimin. És te se haragudj rám, TaeHyung.
Az összepakolt bőröndjeimet szépen óvatosan vittem le a földszintre, s amikor visszatértem arra az emeletre, ahol Jimin lakik, hogy elköszönjek tőle, egyszerűen meginogtam. A lábaim földbe gyökereztek, a testem elgyengült, s a szemeim könnyekben úsztak. Ott álltam, pár lépésnyire egy apró résnyire kinyílt ajtó előtt, de belépni nem mertem, s kopogtatni sem. Nagy erőfeszítés árán, viszont sikerült. Mikor beinvitált a hangja jelzésével, csoszogva, araszolva s mint egy lajhár lassú léptei, úgy mentem be a szobájába.
- Hát akkor, én... – tartottam vissza a könnyeimet – Én akkor elköltözöm. – nyögtem ki, mire az arca elfehéredett, s az apró mosoly, ami az arcán terült el, lefagyott.
- Tessék? – jött közelebb ingatag, gyenge testemhez, s az ágyához húzott – Nem úgy volt, hogy csak pár napra akarsz elmenni? Bora, ne tedd ezt velünk! – ölelt át.
- Jimin, én nem maradhatok itt... – szedtem le magamról karjait – Te mit csinálsz? – néztem rá egyre rémültebben, mikor arca egyre közelebb és közelebb kezdett el az enyém felé haladni.
- Szükségünk van rád. – állt meg pár centire, s csak nézett rám – Nem csak nekem, vagy Jinnek esetleg JungKooknak vagy Minnek. Taenek is szüksége van rád. Ha elmész, összeomlik. Végre újra boldog. Ha elmész, magába roskad és tönkreteszi magát. Senki sem akarja azt, hogy ez megtörténjen. Bora, kérlek... – tette homlokát a vállamra.
Le se akart kapni? Mi van vele?
- Jimin... – toltam el magamtól vállánál fogva – Így lesz a legjobb. – hajtottam le a fejemet – De miért nem használod ki azt, hogy ilyen állapotban vagyok? – emeltem fel fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Bora, te vagy a második olyan lány, aki még ha kihozza belőlem azt, amit igazából nem kéne, én mégsem tudom azt megtenni. Tudom, hogy egyszer, de akkor mintha elöntött volna az adrenalin, nem tudtam mit csinálni. Olyan vagy, mintha a testvérem lennél, a húgom. Sokat jelentesz nekem, és nem úgy kezelsz, mint a lányok többsége, például az egyetemen. – feküdt le az ágyára – Sosem tenném meg. Tudom, hogy vannak hibáim, és hibáztam Minnel is, de próbálom mindig másképp látni a dolgokat. – sóhajtott fel hangosan.
- Az átlag téged egy cuki pofinak tart, aki biztos jó az ágyban? – döbbentem le – Szerintem ugyanolyan vagy mint a többi ember. Legutóbb is elmondtam már, hogy csak meg kell ismerni, és máris másmilyennek lehet látni téged. Min és közted, mégis, hogyan... – vágott bele szavaimba.
- Részegek voltunk, mind a ketten. Itthon volt ilyen összejövetel Tae szüleinek, és mi is mint vendégek, illetve lakók foglaltunk itt helyett. Túl sokat ittunk, ami ahhoz vezetett, hogy lefeküdtünk egymással. Másnap reggel, mikor észrevettük a dolgot, azonnal közöltük a többiekkel. Minnel sosem tettem volna ezt, de azon az estén mégis megtörtént. – fordította el fejét, s behunyta a szemét.
- Jimin, ti mégis mit képviseltek az egyetemen, hogy engem folyton bántani akarnak azért, mert veletek vagyok? – feküdtem le mellé, s arcát kezdtem el bámulni.
- Tehát ezt még Tae el sem mondta? – pattantak ki szemei – Úgy neveznek minket az egyetemen, hogy Bangtan. A hét legmenőbb srác, akikért odavannak a lányok.
- Várj... – tátott szájjal emésztettem meg a hallottakat – Az egyetem legmenőbb srácaival lakok egy villában, egy idióta a főnököm, aki szintén az úgy nevezett Bangtan tagja, és most éppen a nőfalónak tűnő Park Jiminnel beszélgetek? – tágultak ki szemeim.
- Igen. – mosolyodott el – De nem mondanám annak magam, hogy nőfaló. – nézett rám szomorúan, s puha kezét arcomra tette – Nem az vagyok, akinek lehet látni az egyetemen. – fogtam meg kezét, s bambultam tovább – Itthon inkább itt vagyok a szobámban, és edzek, de az egyetemen, már a legelső naptól kezdve rohantak le a lányok, így kaptam sokszor azt a szerepet, hogy szoknyapecér. Te és Min vagytok azok, akik látják rajtam, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam. Ti vagytok azok, akikkel egy fedél alatt élek és elviseltek. Ezért is kérlek Bora, maradj itt! – kérlelt gyenge hangon.
Miért teszed ezt velem Jimin? Miért nem mehetek el? Miért nem hagyhatom itt Taet a múltammal együtt? Aish...
- Rendben. – egyeztem bele kétségbeesetten – De csak akkor, ha beköltözhetek ide a szobádba. – jelentettem ki – Benned bízok meg a legjobban, így nem tudok másra bízni semmit.
Jimin csak bámult rám, mintha a feltételem el sem jutott volna a tudatáig, de egy harmatgyenge vigyort eleresztett jelezvén, hogy nincs ellenére a kérésem. Csak feküdtem Jimin ágyán, mintha semmiről sem lett volna szó, s az ajtó kivágódása hatására felültem az ágyon, de a felismerés, hogy Tae bosszúval teli arca vegyül némi kétséggel, s nagy mennyiségű szomorúsággal, tőrként hasított testembe. Ahogy láttam megint az arcát, ahogy rám néz, és szinte összezúzna mindent maga körül, ha megtehetné, megijedtem.
Lángokban égő arca, eltorzult mosolya, s megrökönyödött teste, mint a villám távozott a szobából. Ha utána mentem volna, megint azt hihette volna, hogy Jiminnel akarok lenni, de ez nem így van, és nem így volt. Vele akarok lenni, de hazugságokkal nem lehet.Viszont, egy idő után rá kellett jönnöm arra, hogy utána kell mennem, hogy tudjam azt, hogy mit akar.

Nem akarok nélküled élni, Kim TaeHyung.

10. Gyűlölet

Bora szemszöge:
Kintről megvizsgálva az épületet, egy erős deja vu érzés fogott el, minden bizonnyal látható volt rajtam, mint ahogy az is, hogy nem bírtam még mindig felfogni azt, ami körülöttem történik. Óvatosan körbenéztem, majd beléptem a házba. Ismerős bútorok, ismerős illatok fogadtak, és ismerősnek tűnő emberek.
Mi ez az egész?
- Bora, ők itt a szüleim. – mutatott az illetőkre a mellettem álló fiú.
Nem mondod?!
- Jó napot! – hajoltam meg, s helyet foglaltam a kanapén, összegubózva.
Tae szülei csak bámultak rám, meg sem szólaltak. De még így is tudtam, hogy mit gondolnak. Miért hozhatta ide ezt a lányt TaeHyung, amikor régen bántotta? Ahogy figyeltem az arcukat, végigmértek, s újra boldogan mosolyogtak rám. A deja vu érzésem újra előtört, s az emlékeim úgy özönlötték el a tudatomat, mintha a fél életem ki lett volna törölve az elmémből. A kanapén ücsörögtem, s néztem körbe, mintha egy bárány lettem volna, aki a farkas házában sürög-forog, de kijáratot nem talál magának. Ahogy néztem, hirtelen Tae tekintetével találtam magam szembe, aki az ártatlannak tűnő arcomat fürkészte, és várta, hogy mikor leszek végre cselekvésre képes ember. Nagyon nehezen, de összeszedtem magam, és követni kezdtem az emeletre, ahol egy szobába kísért. Az én bőröndömet lepakolta oda, majd a sajátját is.
- Itt fogunk aludni. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Fogunk? – meredtem rá a hirtelen jött kijelentése miatt.
- Igen. – mosolyodott el – Tán zavar, hogy egy szobában, és egy ágyban kell aludnod a főnököddel? – lépett hozzám közelebb, ezzel a mögöttem lévő csukott ajtónak szorítva testem mozgásképtelenné tett.
- Nem! – válaszoltam határozottan, ám igencsak zavart.
- Helyes! – fogta meg a vállamat, majd odébb tessékelt – Öltözz át, lemegyünk a partra. – nyomta nekem a szöveget az ajtó túlsó végről.
Meg sem szólaltam, csak néztem ahogy lesétál a földszintre, én meg idegesen rácsaptam az ajtót. Kiterültem az ágyon, s idegesen fújtattam, mintha az lett volna a legnagyobb problémám, hogy a partra megyünk. Az semmi volt ahhoz képest, hogy kiderült az a tény, hogy Kim TaeHyung az-az ember, aki gyerekként mindig bántott engem. Én meg rá sem ismertem, még a neve sem rémlett. Én hülye, meg hagytam, hogy ez legyen. Hogy idehozzon, hogy beleszerettem. Ez egy pokol, amiből ha nem kerülök ki, megéghetek.
A bőröndömből kivettem egy olyan ruha összeállítást, ami megfelelő ahhoz, hogy sétálni tudjak a parton, és ne nézzek ki hülyén. Átöltöztem és lesétáltam a lépcsőn. Tae és a szülei tág szemekkel néztek rám, mintha még soha nem láttak volna, de nem is izgatott. Ha már mondta TaeTae, hogy lemegyünk a partra, akkor már ne dumáljon, hanem jöjjön. Megfogtam a pólójának az ujját, és elkezdtem a kijárat felé húzni.
- Majd jövünk! – kiabáltam a szüleinek, és kirángattam az épületből.
Egészen a partig sétáltunk csendben, de én még mindig kapaszkodtam a felsőjébe. Nem tudtam elhinni, hogy ott vagyok, ahol nem kéne lennem, de azzal, akivel soha nem akartam újra találkozni.
Gyűlöllek Kim TaeHyung, de mégis szeretlek.
Minden szem ránk szegeződött. Nagy valószínűséggel egy párnak néztek minket, de köztünk az ég egy adta világon semmi sem volt. Égett bennem a gyűlölet, és vissza akartam menni Szöulba. Bármit képes lettem volna elviselni, még a bántalmazásokat is, de azt, hogy a mellettem levővel legyek, az kizárt volt.
- Sajnálom. – törte meg a csendet Tae, amint elég távol kerültünk az emberek társaságától, és a sok szempártól.
- Nem érdekel! – vágtam be a durcát.
- Bora, ne csináld ezt... – fordított maga felé, de a fejem a víz felszínére szegeződött – Ne haragudj rám! – emelte fel bűnbánóan a hangját.
- NEM ÉRDEKEL! – kiabáltam le, s a kezeit lelöktem a vállamról, s elfutottam.
- Bora, várj! – kiáltott utánam, s rohanni kezdett felém.
A lábaim mintha súlyok lettek volna, egyre nehezebben mozogtak, a lépteim egyre lomhábbak lettek, és csak arra tudtam gondolni, hogy nekem más kell. Nem az, hogy itt legyek, hanem az, hogy valaki megértsen.

TaeHyung szemszöge:
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy így fog reagálni, ha végül bocsánatot kérek tőle. Nem akartam megbántani, de képtelen lettem volna arra, hogy bármit is kinyögjek. Megváltozott. Nem az a hisztis kis csaj, aki volt. Kész nő lett. Még magam sem tudtam, hogy mit kellene tennem, de elrohant. Futott a parton, engem pedig magamra hagyott. Nem akartam bántani, nem akartam neki rosszat, de fogalmam sem volt róla, hogy ő az, akit gyerekként szeretettel bántottam, és kínoztam.
- Édesanya, itthon van Bora? – amint beléptem anyuék kis kuckójába, azonnal rákérdeztem.
- Fent sír a szobádban. – húzta el rosszallón apu a száját.
- Köszönöm. – hajtottam le a fejem, s úgy ballagtam fel az emeletre.
A szobám ajtaja csukva volt, de még így is hallottam, hogy valakivel beszélget telefonon. Nem értettem, hogy mit, de nagyon sokat nevetett. De amikor meghallottam, hogy ki az, akivel beszélget, megállt bennem az ütő. Jimin. Nem akartam hinni a fülemnek, így odatapasztottam a hallószervemet az ajtóhoz, s hallgatózni kezdtem.
- Jó-jó Jimin, úgy lesz. Ígérem. És igen, így akarom. Akkor majd találkozunk. És JungKooknak mond meg, hogy mindent e-mailben küldjön el. – s nevetni kezdett.
Mit lát Jiminben? Mi van benne, ami bennem nincs? Miért bízik benne? Miért nem tud egyszer, az életben egyszer engem megérteni? Hibáztam. Nagy hibát követtem el, de mást nem tehettem. De mégis, mit akar Bora?
Nem tudtam mire vélni a szavait, így berontottam a szobámba. Kikerekedett szemekkel nézett rám, én meg csak szótlanul lépkedtem az ágyam irányába.
- Le kell tennem. – húzta el a száját.
Mégis mi a baja?
- Majd beszélünk. Szia! – vidult fel hangja, és kinyomta a készüléket.
- Látom, jól elvagy. – gúnyos szavaimat felé hajítva a levakarhatatlan vigyor hamar lekerült az arcáról.
- És ha igen? Mégis mi közöd van ahhoz, hogy, hogy vagyok? Hm? Hazug vagy! – kiabált le újra.
Szavai tőrként hasítottak belém, de megértettem. Órákig csak ültünk az ágyon, csak bámultuk egymást, megvetően néztünk egymásra, de láttam rajta, hogy nyomasztja ez az egész, ahogy engem is.
- Gyerekek, kész a vacsora! – édesanyám gyönyörű hangja zengte be az emeletet, így mindkettőnket arra kényszerített, hogy elhagyjuk a szobámat, s a földszintre menjünk enni.
Szótlanul sétáltunk le, s ugyanolyan csendben ettünk. Hiába kérdeztek, nem válaszoltunk. Én beszéltem volna, de ha egy szót is szólok, Bora felment volna az emeletre. Így be kellett érnem azzal, hogy csendesen kell ülnöm a seggemen, és várnom, míg megenyhül és meg tudjuk beszélni a dolgokat. A vacsora elfogyasztása után felmentünk, és bezárkóztunk.
- Sajnálom. – hajtottam le a fejem, ahogy az ágyra ültem.
- Hagyj! – jelentette ki, majd a fürdőszobába ment.
Pár perccel később, mikor visszajött a szobámba, gyorsan elmentem letusolni. Amikor visszasétáltam a szobámhoz, ismételten egy telefonbeszélgetés csapta meg hallójáratomat, és idegesen kezdtem el trappolni, hogy már megint Jiminnel cseveg.
Megvártam, míg elhallgat, és csend honol a szobámba, így csendben bevonultam és a takaróm alá feküdtem. Halk szuszogásának a hallgatása mély álomba szenderített, s reggel iszonyat rosszul ébredtem. Bora nem volt sehol, így lementem hátha a szüleimmel van, de azt is kizártnak tartottam.
- Hé, apu. – ültem le mellé – Hol van Bora? – érdeklődtem.
- Egy Jimin nevű jóképű fiatalemberrel távozott úgy egy órája. – tett eleget édesanyám a kérdésemnek.
- Tessék? – akadtam ki teljesen.
ILYEN NINCS!

9. Ködös emlék

A hely és az idő, amit erre a hirtelen és meggondolatlan dologra szántam, mindent elvett tőlem. Ahogy néztem Borát, teljesen máshol járt, s a folyosó sarkán kikukucskálva végig Jimint bámulta. Összetört.
- Bora, figyelj, én... – hajtottam le a fejem, mihelyst a vállára helyeztem a kezemet – Szeretném, ha eljönnél velem oda, ahol még gyerekként éltem. – tettem fel nagy nehezen kérésemet, s válaszul kikerekedett szemekkel bólogatott.
- Tae, ne haragudj. – fogta meg a kezemet, ami a vállán volt, s levette onnan, majd szorongatni kezdte maga előtt – Nem akartalak megbántani. – fordította el a fejét, s szemei egyre jobban kezdték tükrözni azt az érzést, ami bennem is felmerült.
- Ne sírj már! – leltem meg, s telefonomat előkapva írtam üzenetet a fiúknak, hogy gy hétig övéké a villa.
Megfogva Bora kezét, lágyan elsöpörtem az arcán végig futó sós cseppeket, és ezzel párhuzamba magamhoz vontam. Csak néztem rá, mintha még mindig tudnám, hogy ki.
Ki vagy te lány, hogy minden pillanatban egyre ismerősebbnek tűnsz?
A szorításomból engedve, még mindig a kezét fogva hagytuk el az egyetemet, és a kocsimhoz sétálva egy szót sem szólva egymáshoz haladtunk egymás mellett.
- Biztos, hogy jössz velem? – kérdeztem tőle, miközben az ajtót nyitottam ki a kulcsommal.
- Igen. – mosolyodott el, s beszállt a járgányomba.
Beültem én is, és haza furikázva a villába kezdtünk el egy hétre való csomagot összepakolni.
- Kész vagyok! – kiabált le a földszintre Bora, s máris ott teremve előtte elvettem a bőröndjét és a kocsim hátuljába beraktam, ami már teljesen teli volt.
Jó alaposan rápillantva a lakóhelyünkre indultunk neki az útnak, ami egészen Daeguban vezetett.

Bora szemszöge:

Minden pillanat, amit Tae nélkül töltöttem egészen az egyetemen történtek idejéig furcsa érzéseket hozott fel bennem. Mintha megtörtént volna már velem az, hogy valaki ugyanígy mentett volna ki egy hajtépésből, mint ahogy ma, ő tette.
A kocsiban ülve Daegu felé haladva, amely a szülőhazám, furcsállottam az egészet. TaeHyung ugyanott élt volna ahol én, de ezt nem is tudtam? Bár belegondolva szörnyen bosszantó, hogy szótlanul utazunk.
Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy az elhaladó kocsikat fürkésztem, mégis az út ezen része, szinté ismerősnek tűnt.
Ismernélek? De mégis honnan?
- Aludj nyugodtan. – nézett rám, majd visszafordította a fejét az autópálya irányába.
- Hát jó. – rántottam meg vállamat, s elfordítva tőle a fejemet tértem nyugovóra.
Álmok és jelenetek sorozata lebegtek a szemem előtt, mintha sok mindent újraélnék. De a hiány, ami itt hagytam Daeguban abban a pillanatban kelt életre, mikor beköltöztem a Kim villába. Újra azon az úton, ahol rég jártam, mégis úgy tűnik, hogy ez a régi idő, mostanra már újra életre kelt, s ezzel engem is újra felpezsdítve az emlékek zuhatagába sodort.
Mély álomból felébredve pillantottam meg, egy házat, ami mintha ismerős lett volna.
Én már jártam itt. Tudom, hogy ez a hely, nekem ismerős, de honnan?
- Áhh végre, hogy felébredtél. – mosolyogva rohant hozzám a kocsihoz – Már mindent bevittem, nem akartalak felkelteni.
- Hol vagyunk? – törölgettem meg a szememet, s egyre tisztább képet kapva a helységről, jöttem rá, hogy hol is tartózkodom.
Ködös múlt tárult elém, s teli emlékekkel indultam az épület irányába.

TaeHyung szemszöge:
Amint Bora elaludt felhívtam az édesanyámat, hogy értesítsem, hogy viszek valakit haza, a régi kis kuckónkba.
- Szia kicsim, minden rendben van? – szólt be anyukám s igencsak elvigyorodva néztem a mellettem ülőre, s válaszoltam.
- Minden rendben van. Most megyek haza, és viszek valakit. – mély levegőt véve folytattam valami olyannal, ami már elgondolkodtatott – Anyu, régebben volt közünk valami Han családhoz? – néztem rá újból a mellettem pihenőre.
- Miért kérdezed kisfiam? – meglepődve feltette a kérdését, s ismét elgondolkodtatott, az egész dolog.
- Uhh, anyu, ne haragudj, de le kell raknom. Hamarosan ott vagyunk! – nyomtam ki a telefont.
A gázra taposva egészen a régi házunkig vezettem, majd kipattanva a járműből berohantam a házba.
- Édesanya! – futottam hozzá, s átöleltem.
- Kisfiam, rég láttalak! – szorított meg, s édesapám veregette meg a hátamat.
- Hoztam egy vendéget. – mosolyogtam mire édesapám felhúzta a szemöldökét – Kint alszik a kocsiban. Apa, segítesz behordani a bőröndjeinket? – kérleltem kiskutyaszemekkel, melyre válaszul csak hátba vágott és megforgatta a szemeit, miközben elnevette magát azon, hogy fejre akarok esni.
- Fiam, ő lenne az? – mutatott a kocsiban mélyen alvóra.
- Igen. – vetettem rá egy pillantást, majd kezdtem el kipakolni a csomagtartóból.
- Tudja, hogy mit vállalt azzal, hogy megint veled van? – érdeklődött apám, s felfoghatatlan szavait újra lejátszva magamban, néztem rá üres tekintettel – Fiam. Nem ismered fel? – nézett rám, mintha még ezt az arckifejezésemet nem is látta volna.
- Nem mondanám. De vigyük be a cuccokat, ugyanis van még egy csomó. – lökdöstem felé az idős férfit, s mindent egyszerre bevittünk a házba.
- Biztos, hogy nem rémlik neked ez a lány? Hogy is hívják? – gondolkozott el.
- Han Bora. – vágtam rá egyszerűen.
- Tessék? – kitágult szemekkel fürkésztek szüleim – Mostanra már nem bántod? – vetett felém egy rosszalló pillantást édesanyám.
- Magyarázzatok el nekem mindent, ugyanis ezt nem értem! – akadtam ki, s leültem a kanapéra.
- Jajj TaeTae, nem igaz, hogy nem emlékszel rá. – röhögött ki az apám – Még gyerekként folyton piszkáltad a játszótéren, vagy amikor a szüleivel itt volt és arra kényszerültél, hogy vele foglalkozz, mindig cibáltad a haját, összekented festékkel és még ki is borítottad idegileg.
Mit magyaráznak?
- Na várjatok. – gondolkodtam el – Ő volt az, akinek még a haját is levágtam a vicc kedvéért, és akit kivonszoltam az iskolából, mikor meg akarták verni? – képedtem el, ahogyan kimondtam a szavaimat.
Ő lenne az, akit állandóan bántottam, most pedig belezúgtam?
- Ne bambulj el ennyire! – rázott vissza a valóságba édesanyám nevetve – Szép kislány volt, és most is az. Kicsikém, mi a gond? – figyelte elnyűtt arcomat, szomorkásan.
- Inkább kimegyek és behozom, hogy ne a kocsimat nyálazza össze. – nevettem fel, s kisétáltam a kocsimhoz – Áhh végre, hogy felébredtél. – mosolyogva rohantam hozzá – Már mindent bevittem, nem akartalak felkelteni. – hitettem el vele a dolgot.
Han Bora, a múltunk összeköt és a jelenünk is.
- Hol vagyunk? – törölgette meg csillogó szemét, s egyre beljebb lépdelve a házunk közelébe vettem észre, hogy egyre furcsább kezd lenni.
- Tae, én már jártam itt. – torpant meg, s minden szembecsukása utána egyre jobban meggyőződött arról, hogy az a hely ahol van, tényleg az a hely, ahol régen sokat volt.

8. Elpusztítasz

Bora szemszöge:
A felfogásom lassult, s szívverésem az egekbe szökött a látottaktól. Tettemre felfigyelve, Jimint lelöktem magamról, s az ajtóban álló felé kezdtem el futni. Meg sem várta magyarázatomat, pont az orrom előtt vágta be az ajtót, aminek köszönhetően remegni kezdtem, s sírni.
- Tae! – nyitottam ki az ajtót, s a lépcsőnél megtorpanó fiúnak kezdtek kiabálni, és rohanni hozzá.
- Bora, ez így nem mehet tovább. – sétált le a lépcsőn egy szál magamra hagyva.
Ne haragudj Tae.
Minden gondolatomat kizárva mentem fel a saját kis zugomba, ahol végül egyedül lehettem a sok bőröndömmel. Mindent kipakolva és rendezetten elpakolva, indultam a fürdőszobába, ahol egy gyors tusolás kíséretében befejeztem a napomat.
Másnap reggel hihetetlenül korán keltem, s egy emlékkép kezdte gyötörni elmémet, melyben egy kisfiú rám csapta az ajtót, mikor nem volt kedvem játszani vele. Egy pillanat alatt zúzódott porrá minden esélyem, s minden gyötrelmes kép után álmos szemeim egyre jobban kívánták az ágyat, ám sajnos nem aludhattam vissza. Reggeli teendőimet elvégezve írtam egy levelet JungKooknak, miszerint ne keressen, mert majd megyek az egyetemre.
Kilépve a villából a telefonomban kezdtem el keresni a taxi társaság számát, s felhívva a számot közölték velem, hogy hamarosan érkezik a taxi, ami bevisz a belvárosba. A taxi érkezésekor megadtam az egyetem címét, ahova készségesen el is vitt, majd kifizettem a fuvart és elmentem sétálni.
A lábaimat húzva-vonszolva raktam lépésről-lépésre egymás elé, s egy étteremnél kötöttem ki, ahova be is tértem reggelizni. Kikérve a reggelimnek nevezhető ételt fél óra alatt megettem és tovább is álltam. Sétálgatva a hatalmas nagy templomi órára ránézve jött a felismerés, hogy már órám van. Megunva a járkálást tértem be egy kávézóba, ahol egy igencsak finomnak tűnő és ízletes kávét kértem. Elfoglalva a sarokban a helyet kezdtem iszogatni, de nem sokáig élvezhettem az egyedüllétet.
- Bora! – rikácsolta valaki a nevemet, s rávetve egy pillantást esett le, hogy JungKook az.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – közönyösen és megvetendően dobtam felé a kérdésemet.
- Tae mondta, hogy itt lehetsz. És gondoltam, hogy eljövök ide, és megnézem, hogy itt vagy-e. Már rég elkezdődött az óránk te idióta! Te meg itt kávézgatsz? – esett le neki minden.
- Nem megyek be. – húztam le a kávémat.
- Na ne szórakozz velem! – tépte ki a kezemből a poharat, s lecsapva az asztalra ragadta meg csuklómat és húzott ki az épületből.
Végig húzva az egész városon a szégyen futott át az agyamon, hogy mit képzel magáról, hogy csak úgy elrángat egy nyugis helyről, s a zajos egyetemre visz, ahova a tegnapi események után be sem akarom tenni a lábamat. A kapun áthaladva egészen be az épületbe.
- Menj az előadóihoz, mindjárt megyek én is. – engedett el, s hátat fordítva nekem, indult az ellenkező irányba.
Ahogy haladtam az előadó teremhez, ahol óránk lesz, minden szem rám tapadt. Féltem bárkire is ránézni, hisz fogalmam sem volt arról, hogy miért bántanak. Minden egyes szó, ami elhangzott az emberek szájából, csak bántás volt, mellyel össze akartak tiporni, és végleg eltávolítani.
Mit tettem, ami miatt bántotok?
- Takarodj innen! – szólt hozzám valaki, az előadó ajtajában állva.
- Törpe, mit ácsorogsz itt? Menj már be! – lökött rajtam egyet a mögöttem álló fiú, s megakadályozva, hogy belépjek a terembe löktek vissza, s elestem.
- JungKook. – néztem rá a felettem álló, kicsit ingerült fiúra.
- Bora! – sietett hozzám Tae, s felsegített.
- Minden rendben van? – társult hozzá a többi fiú, s csak Jimin hangja volt számomra feltűnő.
- TaeHyung! – öleltem meg, s pár könnycsepp kihullt a szememből.
- Minden rendben van! – vigasztalt meg – Srácok, beszélni szeretnék Borával, majd jövünk! – öleléséből el nem engedve vezetett el egy üres folyosóhoz.

TaeHyung szemszöge:
Bora pillantása lyukat égetett bennem. Minden pillanat, amikor Jiminnel látom, egyre nagyobb sebeket ejt bennem. Látva, hogy elindult felém rácsaptam az ajtót.
- Legyél Jiminnel! – motyogtam dühösen magamba, mikor kivágódott az ajtó, Bora hangjára lettem figyelmes, ahogy sírós hangon emleget és felém rohan – Bora, ez így nem mehet tovább. – nyeltem egyet, minden erőmet elővéve, és lementem a lépcsőn.
Az irodát rendbe téve mentem a szobámba, ahol mint egy őrölt kezdtem el üvölteni, és mindent törni, zúzni.
- HOGY LEHETEK ILYEN? MIÉRT SZÚROK EL MINDENT?! MIÉRT NEM LEHET AZ A LÁNY AZ ENYÉM, AKI BEJÖN? Jimin, miért kell mindig beleköpnöd a levesembe? – merengtem el, s körbenézve a szobán kezdtem tépni a hajamat.
- Tae, befognád? Tőled zeng a... Mi a jó édes élet történt, hogy így tönkre kellett vágnod a szobádat? – rohant hozzám Min, s átölelve kérlelt a megnyugvás érdekében.
- Egy szerencsétlen gyáva nyúl vagyok! – öleltem át az engem nyugtató lányt, s lelkem megnyugvásra talált.
Minnel az órákig tartó beszélgetésnél, azt hiszem olyan dolgokra is kitértünk, amik eddig még nem kerültek szóba.
Miért vagy nekem ismerős? Miért lettem hirtelen más veled, mikor először találkoztunk?
A nagy kuplerájban előkutatva az ágyamat feküdtem le, s álomországba kényszerítettem elmémet.

Másnap a nap majd kiégette a retinámat, de ez nem volt elég a felkeltésemhez, JungKook idegesítő hangja terítette be a szobámat, kántálva Bora nevét.

- Tae! Hol a fenébe van Bora?! Már rég az egyetemen kellene lennünk, erre nincs itthon! – húzta le rólam a takarót, és dühös, megvető pillantása egyre jobban kezdett rémiszteni.
Nincs itthon?!
- Nézd meg a sulihoz legközelebbi kávézónál. A legtöbb diák úgyis oda jár reggelente. – húztam vissza magamra a takarómat, s egy kis lyukat hagyva figyeltem, ahogy kisétál az ajtón.
Az órámra nézve fedeztem fel, hogy elaludtam. Gyors tusolás, fogmosás és fésülködés, majd felöltözés után a táskámat a hátamra kapva kerestem elő a kocsikulcsom, s nekivágtam az újabb napnak.
Beérve az intézménybe Jiminnel futottam össze, aki fűzögetett egy lányt. Hozzácsapódva indultunk arra a folyosóra ahol az óránk volt, de amint Borát a földön megláttam azonnal odarohantam hozzá, és még az sem érdekelt, hogy a fiúk pont akkor csapódtak hozzánk, mikor az esemény megtörtént.
- JungKook. – láttam ahogy rá nézett Kookra, s az ingerült fiú majdnem nekiesett a lánynak aki Borát a földre lökte.
- Bora! – rohantam hozzá, s felsegítettem a földről.
Nagyon sajnálom.
- Minden rendben van? – társultak hozzánk a többiek, ám Jimin hangja világosabb volt a többiekénél.
- TaeHyung! – testét hozzám préselte, s kisebb sírásba kezdett.
- Minden rendben van! – vigasztaltam meg minél jobban ráfigyelve – Srácok, beszélni szeretnék Borával, majd jövünk! – ölelésemből ki sem engedve vezettem el az egyik legkihaltabb folyosóhoz.
Egymást bámulva álltunk meg sem szólalva, de még sem bírtam magamban tartani valamit. Valamit, amit úgy hívnak: Szerelem.
- Bora... – vettem egy mély lélegzetet – Komoly dolgokról kell beszélnünk. – ejtettem el egy kis mosolyt.
Remélem, hogy nem te vagy az. Mond. Kérlek. Elpusztítasz ezzel a tudatlansággal. Megőrjítesz a tetteiddel.

7. Sohasem lesz az enyém

A telefont fürkészve alig volt hangulatom Jimin visszahívni de nem tehettem mást, NamJoon végig bámult addig míg végül fel nem oldottam a készüléket, és meg nem kerestem annak a számár aki keresett.
- Ji... – amint kezdtem kiejteni a nevét, letámadott.
- Bora, te vagy az?
- Igen. – forgattam meg a szemeimet.
- Merre vagy? – kezdett aggodalmaskodni.
- Nammal vagyok és úton. Elmentünk a cuccaimért, de már úton vagyunk haza. – adtam tudtára a helyzetünket.
- Azt hittem, hogy miattam mentél el. – szomorodott el a hangja.
- Nem. Jimin, majd beszélünk otthon, rendben? Beszélnék Nammal pár dologról.
- Rendben, vigyázzatok az úton! Szia. – s kinyomta a telefont.
- Nam... – néztem rá – Ami nálunk történt, tudod, szokásos dolog volt. Apámon nem lehet kiigazodni. Mindig azt akarta, hogy a tökéletes kislánya maradjak örökké, akinek az élete nyugalommal teli. Mindig eljátszotta a jó apa szerepét, de amikor bármit is mondhattam volna bármiről, mindennek elhordott. Hogy miért nem tudok a tökéletes lánya lenni, hogy miért kell nekem mást csinálnom. Folyton hajtogatta, hogy nekem valamelyik szülői céget kell vezetnem, de akkor csak a kezükre játszanék, és én azt nem akarok. Nem mondom azt, hogy most nem érint rosszul, ahogy beszélt velem, hogy újra elhordott mindennek, és nem száradt le a képéről a bőr. Újra hozzám vágta azokat, amiket akkor is, mikor az egyetlenegy barátomat távolította el tőlem, hogy ne vigyen hülyeségekbe, hogy ne vonja el a figyelmemet a tanulásról. Mindent megtettem, de mégsem kaptam semmi örömöt sem tőle. Az anyám meg. Folyton bőgött mikor az apám megütött. Nem tudott érdekelni, volt, hogy zúzódásokat ejtett rajtam, és másnap úgy kellett mennem suliba. Aggasztott néha, hogy sokszor kerültem az iskolaorvoshoz a bántalmazások miatt, de már nem nagyon tud érdekelni. Már nem az apám. És ennek örülök. – meredtem az autópályára.
- Sajnálom Bora. – halkult el.
- Nem, nem kell! – tettem vállára kezemet és elmosolyodtam – Már rég meg kellett volna tenniük. Jó helyen vagyok. Ráadásul, boldoggá is tett az, hogy kimondhattam azokat a szavakat az apámnak. Gyáva voltam eddig, de mindig tűrtem. Innentől kezdve, az életem a birtokon folytatódik. Új fejezet nyílt számomra azzal, hogy veletek lakhatok. – vigyorogtam el, s hirtelen megpillantottam az erkélyen egy barna hajú fiút, aki mintha kiabált volna valamit.
Továbbra is figyelve az útra, parkoltunk le a garázsba. Kikászálódva a kocsiból az erkélyről majdnem leeső illetővel találtam magam szembe, aki nem más volt, mint Jimin. Két bőröndöt felkapva massírozott be a hátsóajtónál s Nammal hagyva kezdtünk el beszélgetni.
- Bora... – tartott egy kis szünetet – Hallottam Kooktól, hogy minap, mikor a legelső napod volt az egyetemünkön szidtak téged.
- Igen, de nem izgat. Kik ők, hogy bántsanak?
Na várjunk csak? Ezzel célozni akar valamire?
- Bora, vigyázz az egyetemen! Nem akarom, hogy bajod essen! De főleg Tae az, aki nem akarja.
- Tudom. Nam... Mennyi mindent kell még megtudnom? – néztem rá a rózsaszín kis táskámra.
- Mindent idővel megtudsz, de menj! Mindent kiszedtem a kocsiból. – mosolygott rám – Majd Jimin ugráltatom, hogy vigye fel a cuccodat.
- Hát jó. – sétáltam el tőle, s az ajtót kivágva megint Jiminnel futottam össze.
Kikerülve egymást kezdtem a lépcsőn sétálgatni, ám nem a saját szobámba mentem, hanem Jiminébe. Jobban körbenézve a szobán, egy takarítás ráfért volna, bár az nem az én munkakörömbe esik, hogy a szobáját kitakarítsam, így nem idegesítve magam kezdtem el a képeket nézni, amik a falon voltak elhelyezve. Kupák sorozata voltak különböző vitrines szekrényekben elhelyezve, s azokat nézve a kicsapódó ajtó zajára a szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira megijedtem.
- Meg akarsz ölni?! – sipákoltam az ágyára vetődőnek.
- Te mi a szart keresel itt? – ijedt meg szintén – Bocsánat! Ülj csak le. – vetettem rá egy pillantást, majd mellé ülve figyeltem, ahogy a takarójával játszik.
- Jimin én... – vágott szavamba.
- Sajnálom a délutánit én csak... – raktam kezemet a vállára.
- Nem kell szabadkoznod, tudok mindent. És ne aggódj, nem utállak a dolog miatt. – mosolyogtam rá.
- Min elmondott rólam mindent? – borult hátra, s fejére egy párnát húzva kezdett el ideges hangokat kiadni.
- Jimin, – szedtem le a fején szorongatott párnás, és folytattam – röviden mindent elmondott, de nem utállak, ellenkezőleg! – kerekedtek ki szemei a szavaimat értelmezve – Furcsa ember vagy, de ha jobban megismerne a másik, szerintem egy kedves srácot látnának benned. Taenek köszönhető, hogy itt vagyok. Nektek köszönhetem az állásomat. És ti vagytok nekem a családom. – ültettem fel, s szemébe néztem – Én már nem mehetek oda vissza, ahol eddigi életemet éltem. Végleg száműztek onnan, olyan dologért, amit biztos, hogy nem tettem.
- Végleg itt maradsz? – fürkészte arcomat gyönyörű szemeivel.
- Igen. Ez az én otthonom, és ez is marad. – dőltem hátra az ágyon, s ezt kihasználva Jimin fölém helyezkedett el, így eltakarva a lámpa fényét.
Testem zárlatossá vált, s éreztem, hogy akarom Jimint. Hiába húz a szívem TaeHyunghoz, Jimin mégis másabb. Kapva az alkalmon, lehetetlenség volt bármit is tenni, mert kivágódott az ajtó, én meg amit láttam, szinte már mardosni kezdte a szívemet. Az arc, az az arc, amit aznap láthattam mikor idejöttem. Nem boldog volt, hanem szomorú. Szemeit mardosták a könnyek, amit jól láthatóan próbált visszatartani, de nehezére esett.

TaeHyung szemszöge:
Min kisebb bemutatkozóját megköszönve vetettem bele magam a munkába, amit sikeresen félbe kellett hagynom mert megint jött HoSeok a tanácsaival, amiket ámbár szívesen fogadok, nem kötött le.
- Hallasz, hülye gyerek? – lebegtette előttem a kezeit mire észbe kaptam, hogy valamit makogott, de nem értettem.
- Kuss! Mond még egyszer, mert nem figyeltem. – szúrtam szemen idegesebbnél idegesebb hangsúlyozású szavaimmal.
- Azt mondtam, hogy beszélj Borával, mert rohadtul látszik rajtad, hogy belezúgtál a csajba, és ő is szintén beléd esett. Ha meg nem cselekszel, úgy jársz majd, mint Minnél. Jiminnek megvolt, de azóta már egyikünkre sem néz úgy, mint ahogy régen rád. Szóval vagy felkötöd a gatyád, és mész utána, vagy Jimin megkapja a kis csajt, te meg még egy esélyről lemaradsz. – ecsetelte véleményét barátom – Ha meg ennyire a munka rabja vagy, akkor ne bámuld folyton Borát. És még te azt is tudtad, hogy Jinnek nem lett volna ellenére az, ha veled van Seo, te meg elcseszted. – röhögött a képembe.
- Most hol van Bora? – kérdeztem a világi barmok császárát, aki bárcsak padlót fogott volna a gurulós székemben.
- Jimin szobájában van. Valamiről nagyon beszélgetnek. – sutyorgott.
- Akkor megyek.
Felrohanva a lépcsőn megálltam Jimin ajtaja előtt. Az idegesség majdnem az idegrendszeremet kezdte el tönkretenni, de mikor kivágtam az ajtót, már nem az agyam kezdett el forrni, hanem a szememet a maró könnyek hatása kerítette be.
Bora szinte megadva magát Jiminnek, alatta feküdt jól szórakozva. De amint észrevett, a boldogság leszáradt az arcáról, s bűntudatot nem ismerve fürkészte a szinte már nedvességbe borulandó arcomat.
A rideg valóságba visszatérve szembesültem azzal a ténnyel, amivel nem akartam.
Sohasem lesz az a lány az enyém, akiért bármit megadnék. Bora, miért tetted ezt velem?

6. Végleg kidobva

Az utcán sétálgatva amíg meg nem láttam a kocsimat, szinte kapartam a lábamon lévő nadrágot. A feszültség átjárt, s mint a villám hasított belém a tény, hogy a féltékenységem nem alaptalan. A kocsimat meglelve beültem a kormány mögé, s hazafele kezdtem el vezetni. Ráérősen, lassan vezettem, hogy a gondolataimat rendezhessem, de az otthon fogadottaktól egy hirtelen megtorpanást kellett tennem a bejárati ajtónál.
- Most mit kell bámulnod? – lökött rajtam egyet a velem szemben jövő lány, aki az egyetemünkre jár.
- Neked meg mit kell pattognod? – szóltam vissza szúrósan, s rám vágva az ajtót, tűnt el a birtokról.
Beljebb lépdelve az aulának nevezhető helységben hirtelen Jiminnel akadtam össze, aki mintha valamit nagyon nem akarna elmondani suhan is el mellettem.
- Jimin! – kiabálok utána a nyitott ajtónál, s meghátrált lépéseivel felém fordulva haladt lassan vissza a házba.
- Tae.... – hajtotta le a fejét.
- Mégis mi történt? – fürkésztem az alig látható arcát.
- Bent járt nálam Bora, és akkor a csajjal majdnem lefeküdtem. Mármint előtte, mielőtt bejött volna. – kezdte élettelen kedvvel regélni a történteket – És én el akartam küldeni a csajt, mert Bora beszélni akart volna velem, és itt ugyebár a törvényed az, hogy a lakók az elsők, a másodlagos pedig az egyéb tevékenységek külsős emberekkel. Erre a csaj kidobta a szobámból szegény lányt, engem meg letepert. – kitágult szemekkel hallgattam, ahogy panaszkodik – Mikor végre sikerült letessékelnem magamról, Bora szobájába mentem, mert az ajtóm előtt nem volt, de a szobájában sem. – fejezte be kétségbeesetten.
- Elment NamJoonnal a cuccaiért. – minden apró kérdésre, amit fel akartam volna tenni, válaszolta meg Min.
- Elment a cuccaiért? – kérdeztük egyszerre Jiminnel.
- Aha. Járt a szobámba és megemlítette, hogy nálad volt, csak kidobta valami ketyós ribanc a szobádból. Beszélgettünk egy keveset, aztán bement Namhoz, hogy vigye haza a cuccaiért. – rántotta meg vállát Seo.

Bora szemszöge:
NamJoont rábírva arra, hogy vigyen haza, viszonylag jól esett. Nem kérdezett semmit sem az út alatt, így a gondolataimban elmerenghettem. Végig a kormány mögött ülve figyelte az utat így nem volt túl sok kedve ahhoz, hogy beszélgessen.
- Megérkeztünk! – állította meg a motort Nam, miután a házunk elé értünk.
- Akkor essünk túl rajta. – fújtam ki a bennem maradt levegőt, s kiszálltam a járműből.
A kulcsomat előkapva a táskámból nyitottam be, s a szüleim aggódó pillantásával találtam szembe magam. Könnyek csordultak ki édesapám, és édesanyám szemeiből, de nem hatott meg. Hiába a szüleim, ezen már nem tudtak változtatni.
Ellöktetek magatoktól, úgy, hogy azt sem tudtam, hogy mit tettem. Ne sírjatok értem, én már nem vagyok a lányotok.
- Nam, segítesz? – néztem a mellettem álló magas szőke hajú fiúra.
- Persze. – mosolyodott el, s mozdulataimat figyelve tette azt, amit én.
- Kislányom! – szólt utánam édesanyám, ahogy az emeletre értünk.
- Folyosó vége, utolsó jobb oldali ajtó. – mosolyogtam Namra, s a földszinten állókra tekintettem. – Mit akartok? – szúrós szemekkel, megvetőn odadobva kérdésemet feléjük, undort festve az arcomra haladtam le a lépcsőn.
- Ne csináld ezt, kérlek. – közeledett felém anyukám, s kikerülve ültem le a kanapéra.
- Kidobtatok. – nyögtem ki semleges érzelemmentes hangon.
- Ne haragudj! – búgta édesapám – Megbántuk, hidd el. – szomorodott el az arca.
- Nem veszitek észre, hogy új életet kezdtem? Van munkám, új egyetemre kerültem, és azok, akikkel lakok, nagyon kedvesek velem! – döbbentek le.
- De hát a szülői vállalkozások. – próbált visszatérni döbbentségéből Anyu.
- Nem érdekel sem a divatcéged, sem pedig apa lemezkiadó cége! Egyiket sem fogom vezetni! – köptem nekik szavaimat, olyan nyersen és kedvtelenül, ahogy csak tudtam.
- És mégis kikkel laksz? – rejtette el feszültségét az idős férfi.
- Hét fiúval, és egy lánnyal. Átkérettek arra az egyetemre, ahol ők tanulnak, így nem kell azt tanulnom, amit ti akartok. Fotósként tanulok, és tetszik.
- Eszednél vagy?! – emelte fel hangját apám, s mintha az úriemberi énét lerúva magáról vágott arcon.
Felállva a földről az emeletre mentem, de hallottam, ahogy apám még mindig kiabálta azt, hogy ennyivel nem intéztük el a dolgot. Mit sem érdekelve, nem törődve a szavaikkal, léptem be a régen még szobámnak nevezhető helyre, ahol Nam szépen pakolászott.
- Jól vagy? Hallottam, hogy... – vetett rám egy futó pillantást – Basszus fel van repedve a szád! – kezdett el hirtelen pánikolni.
- Ne aggódj! – nyugtattam meg, de mintha meg sem hallotta volna nyugodt szavaimat, kikelt magából – Nam! Figyelsz?! Ne aggódj! Inkább siessünk és majd otthon lekezeled a fejemet, vagy mit bánom én, hogy mit csinálsz, csak menjünk! – rángattam meg, hogy meghalljon minden szót, ami elhagyta a számat.
Egy zsebkendőt előkotorva az ingének a zsebéből sietett a fürdőszobába, s visszatérésekor azonnal az ajkaimra nyomta az anyagot, hogy viszonylag enyhítse azt, amit kellett.
Minden cuccomat összeszedve sétáltunk le a lépcsőn, s anyukám szomorú tekintetét figyelve, a mögötte lévő apán szúrós és dühös tekintetét fürkészve hagytam el a házat.
- Köszönöm, hogy itt élhettem évekig. Sziasztok! – köszöntem el, de az ajtót becsukni már nem tudtam.
- Remélem, hogy valamelyik kurvája leszel abban a házban, és megszégyenítenek az egész világ előtt! – szavait eltűrve, mosolyogtam rá.
- Nem kell aggódnod, nem lesz semmiben sem hiányom, és tudod, én nem vagyok olyan senkiházi mint te! Hogy valamelyik kurvája? Bocs apa, de eddig nektek kellett megfelelnem úgy, hogy én nem szerettem az elvárásaitokat. Egyikőtök sem bírta elviselni, ha fiúval beszélgettem, de tudjátok – pillantottam apám válla mögé – jobb életem van úgy, hogy azt tehetek amit akarok, és senki sem korlátozz! Van munkám, így el is látom magam, van fedél a fejem felett, amit egy nagyon kedves embernek köszönhetek! Felfognád, hogy nem akarok a tökéletes kislányod lenni, aki ártatlanul néz mindenkire, és jól viselkedik? Egyszer az életben végre boldog lehetek! Nem kell senkinek sem megfelelnem, nincsenek elvárások, csak annyi, hogy ha munka van, akkor azt szorgalmasan csináljam meg. Ha segítség kell, legyek ott és segítsek. – válaszoltam őszinte mosollyal a képemen.
Igen apám, van életem. Van egy életem, egy olyan házban, ahol találtam barátokat. Sőt, még többet is.
- És nem kell nekem az, hogy megint mindenkit elüldözz! Kössz, hogy Aileet is el kellett üldöznöd! De mostantól, semmi közöd nincs ahhoz, hogy mit csinálok!
- Nem vagy a lányom! – csapta ránk az ajtót apám.
- Nam, megyünk? – néztem rá, boci szemekkel, s ezt megértve sétáltunk a holmijaimmal a kocsi felé.
- Ez mi volt? – nézett rám, miközben az utolsó bőröndöt is bedobta a járműbe.
- Majd elmesélem otthon. – beszállva a kocsiba válaszoltam.
- Amúgy, Jimin keresett telefonon. – nyomta a kezembe a telefonját a kormány mögött ülő fiú.
Soha többé nem térek ide vissza. Végleg ki lettem innen dobva.

5. Megőrjítesz

A pillantása egyre megvetőbbé vált, s mintha egy tőrt döftem volna a szívébe lökött meg teljes erejével, hogy a küszöbön átesve távozzak én a szobából. Rám csapva az ajtót ülő helyzetemben maradva hallgattam a bent lévők veszekedését. Lassan felállva poroltam le a ruhámat és az emeletre sétáltam. Magamra csukva az ajtót szép csendesen gondolkoztam, amin csak tudtam.
Tae. Főnök. Aish... Ki vagy te, hogy ennyire fájt a pillantásod? Csak nem? Beszélnem kell Jiminnel!
Gondolataimban elmerengve a telefonom ocsmány csengőhangjára tértem vissza a valóságba, s megnézve a hívó számot nyomtam ki. Tovább merengve, ámbár a szobámat már elhagyva sétáltam le a második emeletre, ahol csak sétálgatni szerettem volna, ám a szemem megakadt az egyik ajtónk ékeskedő 'SeoMin' feliraton. Bekopogtatva léptem be a területére.
- Öhmm... Izéé.. – kezdtem volna el a mondatomat, de semmi épkézláb megoldás nem jutott az eszembe.
- Gyere csak beljebb, úgyis beszélni akarok veled Bora. – fel sem nézve a laptopjáról invitált maga mellé.
- Miről? – sétáltam mellé, s leültem az ágyra.
- Nos, a mai napról. Taeről és Jiminről.
A felét ha értem ennek az egésznek.
- Pontosabban? – meresztettem rá szemeimet.
- Mind a kettőjüknek bejössz, viszont Jiminnek egyetlen egy északára kellenél, Tae meg... – húzta az agyamat – Taet viszont rég láttam ilyennek, bejössz neki, de nem egy éjszakás kalandra vágyik.
- Várj. – emlékeztem vissza az egyetemen történtekre – Akkor azért nézett lenézően rám Tae, mert Jimin mellettem ült?
- Igen. Rosszul esett neki, de ezt vele kell megbeszélned! – ismertette a további részleteket – Jiminnek mindenki megvolt az egyetemről, kivéve téged, és egy olyan csajt, akit mindenki levegőnek néz a külseje miatt, viszont annak a csajnak bejön az, hogy Jimin csapongó, és minden csajt képes a mosolyával is az ágyába vinni, vagy éppen máshová.
- És akkor most az jön, hogy engem is ágyba akar vinni, azután pedig eldob. – elmélkedtem talán túl hangosan, egy mosollyal a képemen.
Ezt még ki fogom használni. Azt hiszem, Tae iránt érzek valamit, de ha jobban belegondolok, így Jiminnel kapcsolatban, talán ki tudom használni, hogy megbizonyosodjak arról, amit Min mondott.
- Valahogy úgy. – húzta el a száját.
- Min, te és Jimin.. Nos.. – tört bele a bicskám.
- Igen, megtörtént. Meg is bántam igazából, de ez van, nem tudom megváltoztatni, Jin azóta is fúj rá, de próbálkozik azért normálisan viselkedni és nem beverni a képét. – nevetett fel.
- Amúgy, ti, hogy kerültetek erre a birtokra? – érdeklődtem.
- Én és Jin úgy, hogy a szüleink elváltak és egyikőjük sem lehetett a gyámunk, mert anyu pszichiátriára járt kezelésekre, míg apánk alkoholista volt. Ezek után intézetbe dugtak minket, de mi a saját felelősségünkre elmentünk onnan, és így kerültünk ide. Sétáltunk a városban, és megláttuk őket, mármint Taet és a családját. Ők lettek a gyámjaink. Jimin szintén gazdag család sarja, úgy ahogy te, de őt a szülei a csapongása miatt kidobtak otthonról. Egy szál magában sétált késő este a városban és mi pont akkor voltunk kajálni. Megláttuk, és befogadtuk. JungKookkal nehéz kijönni, de ez is azért van, mert szintén elváltak a szülei, de az apja megölte magát, az anyja meg egy intézetben van. A mai napig sajnálom szegényt, de meg is értem. NamJoonnal kapcsolatban igazából sok dolog nincs, hiszen TaeHyung régi jó barátja, így mikor állás kellett neki, idejött furikázni. HoSeokról végképp nem tudok semmit, csak azt, hogy besokallt és idejött a birtokra. A szülei nem tudták elviselni, hogy nem akarja a családi vállalkozást vezetni, hanem táncos akar lenni, ráadásul már most profi, szóval a szülei elmehetnem a búsba! – nevetett fel Min – YoonGi meg. A parasztok megtestesítője, de amúgy a kollégiumból kicsapták, mert terrorizálta a lányokat. Nos, így kerültünk ide! – mosolygott rám a velem szemben ülő lány.
- Jesszusom, mennyi szörnyűségen kellett keresztül mennetek! – szörnyedtem el, s belegondoltam a saját helyzetembe, ami elszomorított – Én még azt sem tudom, hogy miért dobtak ki otthonról. – néztem a plafonra – NamJoon itthon van? – tekintettem újra a velem szemben lévőre.
- Igen, bent gubbaszt a szobájába és dalokat ír. Odaviszlek! – indultunk is a kiszemelt személy szobája felé.
- NamJoon. – nyitottam be a szobájába.
- Mond csak Bora, miben segíthetek? – vetett rám egy pillantást, s a mosoly az arcáról úgy tűnt el, mint ahogy az én szememből kezdtek el potyogni halkan a könnycseppek.
- Haza tudnál vinni? Elhoznám ide a maradék cuccomat, ha innen ki is költözök valamikor, oda, ahonnan már kidobtak, nem akarok visszatérni. – tartottam vissza a könnyeimet.

TaeHyung szemszöge:
Besétálva abba az előadó terembe, ahol Boráéknak volt órájuk, feltöltött energiával, de azonnal önpusztításba kezdett, mikor megláttam, hogy Jimin megint ott van a közelében. Gúnyos és lenéző pillantást mérve Borára sétáltam JungKook mellé, s le is ültem a mellette lévő üres helyre.

- Tae, minek nézed, ha felidegesít? Jimin úgysem fogja békén hagyni, addig míg meg nem lesz neki. – tájékoztatott a mellettem ülő, s elfordulva onnan éreztem, ahogy valakinek a pillantása majd szétmarja a fejemet.

- Bora engem bámul? – rinyáltam.

- Igen, és sírásra áll az arca, ne tudd meg, hogy most milyen szörnyű ránézni. Nem ijesztő az, ahogy rád néz, hanem inkább szomorú. – fordult felém – Beszélj vele suli után, szerintem mind a kettőtökre ráfér egy kis tisztázás.

- Úgy lesz. – bólintottam.
Ahogy vége lett az órának kisuhantam az előadóból és abba a terembe mentem, ahol a következő órám lesz. Az egész egyetemet végig járva az utolsó órám után kétségbeesés között hívtam fel JungKookot.

- Szia, nem tudod, hogy merre lehet Bora? – érdeklődtem, kicsit halkan.

- De, most jön velem szembe, majd beszélek vele, és otthon beszélünk!

- Köszi Kook! – mosolyogtam bele a telefonba – Otthon találkozunk! – nyomtam ki a készüléket.

Megőrjítesz te lány, de ezzel, hogy Jiminnel látlak, kikészítesz. Kellesz nekem!

4. Lenéző pillantás

Csak röhögött mindenki, ahogy rám nézett, de mikor jobban megnézték a dolgokat, JungKook kezét a csuklómon találták, ezért csak bántalmazó szavakat tudtak használni. Hiába értelmeztem a szavaikat, nem tudtam, hogy miért bántanak, már a legelső napomon.
- JungKook, maga üljön le! – utasította a még mindig a csuklómat szorongató fiút – Ön pedig, üljön ide előre, és figyeljen!
- Na szóval, ott tartottam, hogy... – fojtatta a tanár a beszédét, amit nekünk sikerült félbeszakítanunk.
Az óra unalmasan telt, de nem is bántam. Pihentethettem az agyamat, amit a régi egyetemen nem tehettem meg. Az óra végeztével újra mindenkinek a tekintete rám szegeződött, és a szidalmazások újra elkezdődtek. A tekintetem egyre üresebb kezdett lenni, így egy pofon segítségével tértem magamhoz, amit Kooktól kaptam.
- Ez fáj! – simítottam végig a bántalmazott helyen kezemet, majd körbenézve a folyosón találtam magam.
- Na végre, hogy észhez tértél. – rakta a kezeit vállaimra, és úgy beszélt hozzám tovább – Már azt hittem, hogy rosszabb dologra kell vetemednem ahhoz, hogy észhez térj.
- Üdv újonc! – karolta át nyakam a vörösre festett hajú fiú.
- Hagyj! – szedtem le magamról kezeit – Amúgy is, mi ez a borzalmas hajszín? – nevettem ki – Ezzel állítasz meg emberek, vagy mi? Stoptábla vagy Jimin, esküszöm! – nevettem egyre hangosabban.
- Mi a nevetés tárgya? – jöttek oda hozzánk a többiek.
- Csak Jimin hajszínén nevetek. Nagyon bénán néz ki. – vigyorogtam.
- Az tényleg vicces! – társult hozzánk, egy számomra ismeretlen lány.
- Min, ezt tőled nem vártam volna! – akadt ki a mellettem álló.
Min? Huh? Ő kicsoda?
- Jajj Jimin, most mit kell így hisztizned? Szarul áll neked ez a hajszín, váltanád vissza barnára, na akkor még elviselhetőbben nézel ki, de így. – röhögött – Ohh elnézést, még be sem mutatkoztam! – pillantott rám – Kim SeoMin vagyok, Jin húga, és ezekkel az idiótákkal kell egy fedél alatt laknom már több éve. – nyújtotta felém a kezét.
- Han Bora. – mosolyogtam rá, majd kezet rázva lezártuk a megismerkedést.
Azt a pár percnyi nevetgélést, további unalmas órák követték, amik elvették a hangulatomat, mígnem csoporttársamnak titulálható JungKook szólt, hogy végeztünk, vígan és boldogan mentem az új otthonomba, ahol egy cseppnyi munka sem várt.
- TaeHyung, van valami dolgom még a mai nap folyamán? Mennék már fürdeni, és aludni. – húztam el a számat.
- Nyugodtan mehetsz, nincs semmi dolgod mára. Jó éjszakát! – rám se nézve köpte a szavakat, s alig hallható morajjal jeleztem nemtetszésemet, abból kifolyólag, hogy nem nézett rám.
- Rendben, köszönöm. Jóéjt! – köszöntem el, s futottam fel a szobámba, ám valaki a számat befogva hurcolt be a szobájába.
Körbetekintve a felismerés megcsapott, s a kezet megnézve, ami az ölemben pihent, láttam meg, hogy Jimin tuszkolt be a szobájába.
- Ha szépen megkértél volna, akkor bejöttem volna a szobádba, és nem kellett volna beráncigálnod. – levegőbe beszélve adtam tudtára a véleményemet.
- Elnézést, de ha megkértelek volna, akkor biztosan elkerültél volna.
- Na, abban teljes mértékig igazad van, de minek is hoztál ide?
- Fesd vissza a hajamat! – utasított, s a kezembe nyomva a hajfestéket fogta meg gyengéden a kezemet és vezetett a fürdőszobájába.
Kezemre felhúzva a kesztyűt kezdtem fésülni a haját, majd a másik kezemben lévő ecsettel húztam a festékcsíkokat. Minden egyes mozdulatot precízen húztam a hajtincsein, majd elégedett mosollyal a képemen állapítottam meg, hogy visszafesthettem a haját barnára.
- Készen vagy! – kezdtem el pakolászni.
- Köszönöm! – állt fel, s kisétált a fürdőszobából.
- 10 percig hagyd a hajadon, és utána jó alaposan mosd le! – követtem példáját, ám nem a szobájába mentem, hanem a kiutam felé.
- Úgy lesz! – kiabál vissza, mielőtt rácsukhattam volna a szobája ajtaját.
Felsétálva a harmadik emeletre a fürdőszobába siettem, s lezuhanyzás után a szobámban lévő puha ágyba feküdtem, és vártam a másnapot.
Másnap szintén JungKook idegesítő és rikácsoló hangjára ébredtem, amit talán most siekrült eltűrnöm. Felöltözve rohantam le a földszintre, s a fiúkkal szembetalálva magam, vigyorogva készültem az újabb egyetemi napra.
Az egyetemre érve, azon nyomban siettünk abba a terembe, ahol fogják az óránkat tartani, ám nem várt dologra lehettem figyelmes, ami kicsit zavart is.
Amint elhelyezkedtünk, egy számomra ismeretlen férfi lépett be a terembe, pár felsőbb évessel. Tág szemekkel merengtem az ajtó felé, ahol néhány ismerős alakot figyelhettem meg.
- Szép lány, ideülhetek? – kezdett kuncsorogni az általam átfestett hajú Jimin.
- Ülj, ha ide akarsz. – ránézve a tömegre, egy lenézően pillantó TaeHyunggal szemeztem, akinek a pillantása egyre komorabb és szomorúbb lett.
- Tae! – kiáltottam neki, de mintha meg sem hallotta volna, ült JungKook mellé.
- Ne törődj vele, az utóbbi időben ilyen. – rántotta meg a vállát a másik oldalamon elhelyezkedő YoonGi – Ne kell rá ilyenkor figyelni.
- Ohh. – fordultam hátra, s az egész előadás alatt, a tanárnak hátat fordítva merengtem a padon alvó fiún.
Meg sem várva az utolsó órát léptem le az egyetemről, s egy kisebb kávézóba betérve kezdtem gondolkozni, azon a pillanaton, ahogy rám nézett.
Féltékeny lenne Jiminre? De hát nincs köztünk semmi, és még Tae között és köztem sincs semmi, de miért fájt annyira a pillantása? Ohh Tae, miért tetted ezt velem?
Elfogyasztva a kávémat sétálgattam a városban, ám a telefonom rezgése hirtelen megrémisztett. Kiszedve a táskámból néztem rá a kijelzőre, ahol anyukám neve díszelgett.
- Mond. – köptem neki idegesen és tömören.
- Gyere haza! – könyörgött.
- Kidobtatok otthonról. Majd elmegyek a cuccaimért. – ennyivel lezárva kinyomtam a készüléket.
Az egyetemhez visszasétálva egy idegesen ácsorgó fiút figyeltem meg, aki szemlátomást örült a látványomnak.
- Na végre, hogy itt vagy! Hol jártál? Aggódtam érted! – ölelt át, majd egy taxit fogva kocsikáztunk haza.
- Csak sétáltam, nem bírtam már az órát, meg megittam egy kávét. – válaszoltam egyszerűen – JungKook, Tae miért volt lenéző velem szemben?
- Hosszú lenne elmondanom, vagyis nem, de nem nekem kell elmondanom.
- Jimin volt a gond, igaz? – aggódva feltéve a kérdést, csupán csak egy bólintást kaptam rá válaszul.
- Értem. – fordultam az ablak irányába és a tájat kezdtem el fürkészni.
Egy szót sem szólva a továbbiakban, mind a ketten az ablakra tapasztottuk a tekintetünket, és néztük, ahogy elhagyjuk a város, s ahogy egy kisebb erdős területre érve érkeztünk meg a birtokra. A taxit elhagyva, kifizettük, és siettünk is be a házba. Én azonnal egy ismerős szobájába rohantam, de előtte fel kellett volna készítenem magam.
- Jimin, beszélnünk... – nyitottam rá az ajtót – Elnézést. – kezemet a kilincsre kapva kezdtem csukni az ajtót, míg nem valaki bele nem kapaszkodott a másik oldalába és rángatni nem kezdte.
- Maradj, úgyis menni készül. – válaszolt a kissé izzadt fiú, akinek az öklére csavart fehér fásli is már szürkének kezdett látszani a sok edzés miatt.
- De hát azt mondtad, hogy senki nem fog zavarni és mást is csinálhatunk még! – nyivákolt a bent lévő lány.
Huh? Ezekre ha rányitottam volna.
- Menj! Most fontosabb dolgom van annál, minthogy megdöngesselek! – tessékelte ki a hölgynek nem is nevezhető lányt, aki egy undorral teli vigyort festve a képére nézett rám.

3. Csak egy szerencsétlenség

Bemutatkozva JungKooknak állt mindenki előtt a bemutatkozásra várva. Miután ez megtörtént, egy hirtelen ötlettől kifolyólag felrohant.
- Srácok, mi volt ez a hangoskodás? Még a szobámban is titeket hallottalak. Idegesítőek vagytok! – állt meg előttünk Jin húga.
- Ne pattogj Min! – puffogott JungKook mellettem, amit vicces volt nézni, így széles vigyorral a képemen tekintettem rájuk, majd füleltem.
- Te nekem ne! Tudod ki pattog itt? Hát te! – széles vigyorral a képén sétált közelebb a fiúhoz.
- Jajj nyuszi, ne csináld már megint. – húzta közelebb magához Jimin a lányt.
- Jimin! Elég! – tolta el tőle magát, majd rám nézett – Elmondanád drága fő uraság, hogy mi az életért kell visonganotok? Tőletek zeng az egész hely!
- Új takarítónk van, és igen csinos! – csapott a dolgok közepébe YoonGi.
- Mi történt a régiekkel? – kikerekedett szemekkel tekintett körbe.
- Jimint kérdezd. – mutattam rá az említettre.
- Most mit kell így nézni rám? Rossz munkát végzett, de volt azért olyan dolog, amire jó volt. – nevetett fel.
- PERVERZ DISZNÓ! – akadt ki SeoMin.
- Azért ne mond azt, hogy nem volt jó velem a hétvégéd.
Ez meg mi? Már őt is becserkészte? Jesszus Isten!
- Srácok, akkor most hagyjatok engem szóhoz jutni! – emeltem fel kissé hangomat – Na szóval, ha már láttátok Borát, akkor mi legyen a sorsa? Próbaideje legyen, vagy legyen azonnal felvéve? Ne kérdezzétek, hogy miért titeket kérdezlek. – pillantottam végig a hitetlen képpel rám néző alakokra – Egyszerű. Egy fedél alatt vagyunk, ha már Jiminnek sikerült elijesztenie az előző takarítót, a másikról meg még mindig fogalmam sincs, hogy mi lett, így most egyelőre elég lesz, ha Bora van itt. Gyorsan mondjátok!
- TELJES ÁLLÁS! – kiáltottak fel egyszerre, kórusban.
- Rendben.
- Min, kérlek, holnap ha bemész az egyetemre, akkor Borát... – gondolkozott el Jin, amire én bólintottam – Na szóval Borát irattasd be arra a szakra, amin JungKook van.
- Miért én? – nyafogott.
- Azért, mert holnap csak te mész be az egyetemre! – adtam egyszerű választ a felesleges kérdésére.
- Csodás. – ironizált – Akkor mindent kérek, hogy hol tanult eddig, a jegyeit, meg minden egyebet. – számolgatott az ujjaival – De amúgy a szülei nem lesznek kiakadva, ha csak úgy átmegy egy másik egyetemre?
- Kidobták otthonról. – tömören és egyszerűen válaszoltam.
- Ohh, értem, akkor holnap elintézem neki a sulit. – ennyivel letudva a dolgot, ment fel a szobájába.
- Na srácok, én akkor intézném a dolgaimat. Ti meg aztán csináljatok azt amit akartok. – elfordulva tőlük, intettem egyet, s az irodám felé kezdtem el haladni a szerződést előkutatva.
Ahogy beléptem az irodámba, azon nyomban magamra csaptam az ajtót és a fiókomban kezdtem el kutatni a hivatalos iratot. Megtalálva átolvastam, hogy a helyes papírt húztam-e ki, s mikor meggyőződtem arról, hogy igen, azonnal felrohantam Bora szobájába. Kopogás nélkül berontva hozzá nyomtam a képébe a szerződést melyet alá kellett volna írnia. Sokszori győzködés után, amit azzal sikerült elérnem, hogy egyre jobban az arcába nyomtam a papírt végül aláírta.
- Üdv a Kim birtokon! – kacsintottam rá egy vigyor kíséretében.
- Köszönöm, de kimehetnél! – vágott hozzám egy párnát, miután hátat fordítottam neki.
- Nana! – fordultam meg rögtön – Ilyet nem csinálunk! – rohantam le, majd azonnal az ágyba nyomtam, teljes testsúlyomat ráhelyezve.
- Te mit csinálsz? – kikerekedett szemekkel meredt rám.
- Semmit. – kaján vigyort az arcomra festve szálltam le róla, s mentem a dolgomra.

Bora szemszöge:
TaeHyung viselkedése rosszul érintett. Heccből vágtam hozzá a párnát, de azt amit majdnem kaptam. Nem szívesen akarnám.
A napom maradék részét a szobámban töltöttem és vártam, hogy csinálhassak valamit de semmi. Ahogy voltam, úgy borultam be az ágyba és a takaróm alá bújva aludtam el. Másnap mikor felkeltem az ágyam mellett találtam egy cetlit, ami az egész napomat tartalmazta. Az egyetemre nem volt kedvem bemenni, így jobbnak láttam azt csinálni, amit felírtak nekem.
Az egész napom azzal telt, hogy a földszintet kitakarítottam, mindenhol. Szennyeket pakoltam össze, mindenhol tiszta dzsuva volt a padló, elhúzva az asztalokat a faltól, a képeket leszedve a falról pókhálóztam. Szenvedtem az egésszel.
Jöjjön már haza ez a főnöknek merem nevezni magam TaeHyung.
- Na, hogy ment a takarítás? – állt mögém egy ismerős hangú idegen a szívbajt hozva rám.
- Te megzakkantál? A szívbajt hozod rám azzal, hogy halkan mögém osontál! – bökdöstem Jimin mellkasát.
- Bocs. – köpte ezt az egyetlenegy szót felém.
- Vacsora!
Nagyon jó. Egész nap nem ettem semmit, és most sem vagyok éhes. Lőjön le valaki miattuk!
A hatalmas étkezőbe sétálva a legtávolabbi helyre ültem, amit találtam, és úgy nyomtam le a torkomon a falatokat. Nagy nehezen mindent elfogyasztva siettem fel az emeletre, ahol elfoglalva a fürdőszobát, lazítottam.
- Ez egy őrültek háza. Hova kerültem? – beszéltem magamban.
A tisztálkodásomat befejezve gyorsan a pizsamámba bújtam, majd futva, hogy senki ne lásson rohantam a szobámba. A takarót a fejem tetejéig húzva próbáltam álomba szenderülni, ami sikerült, ám másnap reggel egy igen kellemetlen zajra kellett felkelnem.
- Te mit csinálsz? – förmedtem rá a velem egyidős fiúra.
- Tessék! – dobott felém egy iskolai ruhát
Ezt meg minek?
- Vedd fel, késésben vagyunk.
- TE MIRŐL BESZÉLSZ?
Ne aludj, hanem szedelőzködj, most már arra az egyetemre jársz, ahova mi is, szóval ezt a szarságot fejezd be amit levágsz, húzzál öltözni! Tíz perc múlva indulunk! – utasított majd mintha az ajtót tépte volna csapta be maga mögött.
- Ekkora seggfejt. – feleltem magamnak halk megjegyzésbe, majd a tiszta ruhát magamra kapva rohantam le egy táskányi füzettel az aulába.
Ahogy a sejtésem nem csalt, JungKook már lent állt és türelmetlenül várt.
- Késtél! – pusztító idegességgel méregetett – De ebben viszont jól nézel ki! – kacsintott rám – Na gyere! – ragadta meg a csuklómat, és egészen egy igen szép sportkocsihoz rángatott.
Beszállva a járműbe merengtem végig a tájon, majd a zord és rideg város képét kezdtem el fürkészni.
Az egyetem parkolójához érve szintén rángatni kezdett miután kikecmeregtem a kényelmes kocsiból, s egészen az egyik előadóteremig vonszolt. De az ami bent fogadott, az szörnyű látvány volt számomra.
Agyonsminkelt, kicicomázott lányok ültek mindenhol, sőt még a fiúk is idiótán néztek ki. Önelégült vigyorral bámultak rám, de ahogy újra a lányokon akadt a szemem, és azon, hogy mit bámultak, hirtelen ledermedtem.
- Jeon JeongGuk, késett! – förmedt rá idegesen egy tanár.
- Elnézést tanár úr, de csak ezt a szerencsétlenséget hoztam ide, elaludt, ezért késtem, illetve késtünk! – mentette a menthetőt.
Szerencsétlenséget?

2. Szerződés

A hideg is kirázott attól a pillantásától, ahogyan rám nézett. Vágy égett a szemében.
Ellökve magamtól, kirohanva a szobámból egészen a földszintig mentem, ahol számomra igencsak idegen fiúk álltak az aulában, így vetve rájuk egy pillantást fordultam meg, de a testem megütközött a mögöttem álló testéve.
Tehát követett.
A mögöttem álló fiúk hirtelen röhögésben törtek ki, így a fejemet a már előttem álló fiú mellkasa felé fordítottam, így nem láttam az idegen pillantásokat, de éreztem.
- Tae, jó kis csaj, nem csalódtam az ízlésedben! – röhögött az egyik miközben éreztem a hátamat a levegőben bökdöső fiú ujját.
- Jó a feneke. – hallottam egy fiatalabb hangú fiúnak nevezhető srác hangját, így erre a mondatára felbuzdulva fordultam meg, és közelebb léptem hozzá.
- Han Bora, az új takarító! – nyújtottam a körülbelül velem egyidős fiú felé kezemet.
- Ohh. – pillantott a főnököm felé.
- Ne nézz már így rám, mutatkozz be, aztán engedd az útjára, gondolom, még ki kell pakolnod. – szedte le a srác fejét, majd felém vetve egy gyengéd mosolyt nyugtatott meg.
- Jeon JeongGuk vagyok! – fogta meg a kezemet – És itt lakok. – szélesítette ki a mosolyát.
Eltávolodva a fiútól ismerhettem meg a többieket, akik szintén széles vigyorral az arcukon mutatkoztak meg, végigmérve testemet, egyre elégedettebbek lettek.
Felmasírozva a szobámba kezdtem el a bőröndömben lévő holmikat kipakolgatni, egy kisebb szekrénybe, ami elég a próbaidő idejéig. Ruhapakolás után a laptopomat elővéve, amit anyámék csak úgy bedobáltak a táskába, remélve, hogy eltörik azt, kezdtem el állásokat keresni, amit a próbaidő után el is kezdhetek, ha nem lennének elégedettek a takarításommal.
Belemerülve az állást kereső honlapokon, egy kopogás nélküli, berontó alakot pillantottam meg magam előtt, aki egy papírt tartott velem szembe, amin a szerződés szerepelt.
De hát én már aláírtam a próbaidőset.
- De hát én... – kezdtem bele aprócska dadogásokkal beszédembe, miközben a szerződést az ölemben találtam, egy toll kíséretében.
- Írd alá! – követelőzött a főnökömnek nevezhető fiú.
- De még le sem telt a próbaidőm! – hitetlenkedtem kicsit hangosabban.
- Írd alá! – nyomta az orrom alá a papírt – Fel vagy véve teljes állásra!
- MIVAN? – kapaszkodtam meg a takarómba.
Jól hallottam? Próbaidő nélkül fel vagyok ide véve? Egy gazdag családból származó fruska, egy ilyen birtokra?
- Írd már alá azt a nyamvadt szerződést, míg szépen viselkedek! – nyomta még erősebben az arcomhoz.
- Jól van már! – dühöngve téptem ki a kezéből és írtam alá a salátalevélnek tűnő hitelesített szerződést

TaeHyung szemszöge:
Pár hete, hogy felmondott a takarítónk, követte a másik, aki elviekben elutazott, de még mindig nem tudni, hogy hová. Feladtam egy hirdetést, amire azonnal kaptam jelentkezőket, de egyik sem felelt meg az elvárásaimnak. Ám akadt egy szemrevaló lány, akit igaz, hogy nem láttam, de tudtam, hogy tökéletes lesz erre a munkára.
- NamJoon! – kiabáltam ki az irodámból olvasva a leveleimet.
- Mondjad. – sétált be nyűgösen a szentélyembe kérésemre várva pedig leült a velem szemben elhelyezkedő gurulós székre.
- Lenne egy kérésem. – fontam össze ujjaimat az asztalon – Mégpedig az, hogy el kéne menned egy lányért, aki nemrégiben jelentkezett az állásra, amit feladtam, nagy valószínűséggel ő lesz a megfelelő munkaerő. – dőltem felé az íróasztalomon.
- Rendben. Úgy sincs most semmi dolgom. – vigyorodott el – Hova menjek?
Megadva a címet nyomtam a limuzin kulcsot Nam kezébe és vártam, míg becsapja maga mögött a bejárati ajtót.
Böngészve a neten, pár ingatlanossal tárgyalva, hallottam az ajtónak legkellemetlenebb hangját, ami egy szép és hangos csapódást jelzett. Kimászva a papírok közül egészen kitámolyogva a földszint előterébe egy csinos lányt láttam aki azonnal meghajolt, ahogy megpillantott, hogy kijövök az irodámból.
- Jó napot! – hajolt meg.
- Han Bora? – bizonyosodtam meg az illető kilétével kapcsolatban.
Elé sétálva végigmérve egy elégedett mosoly terült szét arcomon, amit halványan tartva rajta nyújtottam ki felé kezemet.
- Kim TaeHyung.
- Han Bora! – hajolt meg ismételten.
- Szerintem tegeződjünk, szörnyű, hogy egy majdnem velem egyidős lánnyal magázódnom kelljen. – nevettem fel kínomban.
- Rendben. – jelent meg egy kis pír az arcán.
- Gyere, menjünk az irodába!– felkarját elkapva egyik kezemmel, míg a másikkal a bőröndjét kikapva a kezéből kísértem a dolgozószobámba.
Betérve a kis zugomba, ami viszonylag rendezettebb volt az átlagnál, kezdett el körbenézni. Végül minden apró kis részletet kielemezve elhelyezkedett velem szembe.
- Nos. Ez az állás arról szólna, hogy minden délután suli után ahol úgy látod van, hogy takarítani kell, letakarítod, eltakarítod. Viszont hétvégente nagytakarítás van, az ügyfelek miatt, akik ingatlant akarnak venni, ezáltal kerestem takarítót, aki jól dolgozik, és nincs semmi probléma sem a munkabeosztásával, sem semmivel. – mindenre csak hümmögött és bólogatott, de folytattam mindent, mintha észre sem vettem volna, hogy teljesen hihetetlennek gondolja a szavaimat – Egy hónapos próbaidőd lesz, amit ha jól teljesítesz, teljes állásban dolgozhatsz itt, illetve a beosztásod is változni fog az iskola miatt, amit még át kell gondolnom.
- Rendben. – pattant fel a gurulós székből – Akár most is kezdhetnék! – villantott egy szép mosolyt.
- Nem, majd csak holnap fogsz kezdeni. A szobád pedig a harmadikon van, de odavezet téged valaki. – vágtam eléggé komoly fejet.
- Olyan magasan leszek? – kerekedtek ki a szemei.
Semmit sem reagálva rá, csak néztem barna szemeit, amik hatalmas nagy méreteket öltöttek, de még úgy is aranyosnak tűnt a lány.
- JIMIN! – kiáltottam ki egyik barátomnak.
- Igen Tae, mit akarsz? – nyögte vissza válaszul a nőcsábász, szoknyapecér Jimin – Ohh, te vagy az új takarító? – akadt meg lányon a szeme, s végig mérve őt egy kaján vigyor került a képére.
- I-igen. – hátrált meg ahogy fülébe jutottak szavai.
- Máris felkísérlek! – ragadta meg bőröndjét és csuklóját olyan módon ahogy én tettem, majd a lépcsőhöz vonszolta, annak.
Elégedetten vigyorogva dőltem hátra a székemben, s minden gondolatomat kizárva hunytam le a szemeimet. Ám ezeket nem tudtam sokáig tenni, mert megérkeztek a többiek hatalmas nagy zajt csapva, ami bezengte az egész villát.
- Áhh, itt vagy? – jött be hozzám egy üveg borral HoSeok.
- Ne itt vedelj már, te idióta! – lökdöstem ki – Végeztetek mára? – kerekedtek ki szemeim, mihelyst mindenkit megpillantottam a lépcsőnél.
Odasétálva hozzájuk, beszélgetésbe elegyedve, egy rohanó léptekkel teli morajt hallottam meg. Felpillantva a takarítólányt, Borát láttam, ahogy Jimin elől menekül, de bánatára Jimin, mint az árnyék állt mögötte, de még így is a srácok látványán megakadt a szeme, de nekik is rajtuk, de a lányon főképpen. Halk megjegyzéseket téve, szóltak a lányhoz, de egy hirtelen fordulat miatt, már nem is ártatlannak tűnt a tekintete, hanem már teljesen másmilyenné vált.