11. Bizalom

Bora szemszöge:
Amint elrohantam Taetől, visszamentem a szülei házába és bezárkóztam a szobájába. Képtelen voltam rá nézni. Sőt, nem is akartam látni. A begubózásomat Jimin zavarta meg a hívásával, és megegyeztünk, hogy eljön értem, és hazavisz a villába.
Tae végig figyelt, mikor hazaért, én meg csak bosszankodtam miatta. Beszólt, mert nyilván hallotta, hogy beszéltem Jiminnel, de nem nagyon kötött le. Ő legalább képes volt megérteni, és nem bántott eddig még egyszer sem, pedig megtehette volna, volt rá esélye. De nekem Tae mégis fontosabb annál, hogy Jiminre koncentráljak, de mégis bosszút akartam rajta állni. Hiába voltunk csendben a vacsora közben, én legszívesebben a szülei előtt lehordtam volna, de már az sem érdekelt. Vártam a másnap reggelt, hogy végre visszamehessek Szöulba.
Hamar bealudtam, így sikerült korán kelnem, de nem úsztam meg Tae szülei kérdezősködését, mikor a cuccaimmal egyenesen lerohantam a lépcsőn.
- Hova mész? – érdeklődött édesanyja, de a válaszomat nem kellett megvárni.
- Haza viszem. – állt meg mögöttem Jimin, s elvette a cuccaimat.
- Elnézést kérek, de én most lelépek Jiminnel. Köszönöm a vendéglátást, de nekem ez nem megy. Viszlát. – s ezzel elhagytuk a házat.
Jimin mellettem kullogott a bőröndömmel a kezében, és egy szót sem szólt. Nyilván látta rajtam, hogy nyomaszt ez az egész helyzet, így nem akarta húzni az agyamat. Örültem neki, mert tiszteletben tartotta ezt az egészet, és nem akart azonnal letámadni.
A kocsiba ahogyan beszálltunk, a tekintetem az ablakra tapadt, ahogy az emeletet fürkésztem, ahol Tae még mélyen aludt. Egy csöppnyi lelkifurdalásom volt, de még az sem tántoríthatott el attól, amit elhatároztam magamban.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte meg Jimin félúton.
- Igen. Azt hiszem. – feleltem közönyösen, s az elhaladó fákat, majd épületeket figyeltem.
- Sajnálom. – válaszolta, rám sem nézve.
- Neked semmiért sem kell bocsánatot kérned. – fürkésztem eltökélt arcát, ám mikor felém fordította fejét, zavartan elfordultam – Ne röhögj! – hajtottam le a fejemet – Idegesítesz ilyenkor. – mosolyodtam el halványan.
Legalább te megértesz, és próbálsz mindent jóra csinálni. Köszönöm, Jimin.
- Na megjöttünk. – szállt ki a kocsiból, s kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi. – szálltam ki a kocsiból.
Ahogy sétáltam a szobám irányába, elgondolkodtatott az, hogy tényleg elköltözzek-e, vagy maradjak. A szekrényemből kirámoltam, s a bőröndömbe dobáltam mindent. Nem érdekelt senki sem, csak el akartam tűnni. Nem akarom, hogy Tae emlékezzen rám, s én sem akarom azt, hogy mindenhol az ő képe jelenjen meg a szemem előtt. És az is igaz, hogy ezalatt a pár nap alatt, hogy itt vagyok, megkedveltem mindenkit, de legjobban Jimint. Neki mondhattam el, hogy mi bánt, de ezek után kinek fogom? Fáj, hogy itt hagyom, és még csak el sem mondtam neki, hogy pontosan mit tervezek.
Ne haragudj rám Jimin. És te se haragudj rám, TaeHyung.
Az összepakolt bőröndjeimet szépen óvatosan vittem le a földszintre, s amikor visszatértem arra az emeletre, ahol Jimin lakik, hogy elköszönjek tőle, egyszerűen meginogtam. A lábaim földbe gyökereztek, a testem elgyengült, s a szemeim könnyekben úsztak. Ott álltam, pár lépésnyire egy apró résnyire kinyílt ajtó előtt, de belépni nem mertem, s kopogtatni sem. Nagy erőfeszítés árán, viszont sikerült. Mikor beinvitált a hangja jelzésével, csoszogva, araszolva s mint egy lajhár lassú léptei, úgy mentem be a szobájába.
- Hát akkor, én... – tartottam vissza a könnyeimet – Én akkor elköltözöm. – nyögtem ki, mire az arca elfehéredett, s az apró mosoly, ami az arcán terült el, lefagyott.
- Tessék? – jött közelebb ingatag, gyenge testemhez, s az ágyához húzott – Nem úgy volt, hogy csak pár napra akarsz elmenni? Bora, ne tedd ezt velünk! – ölelt át.
- Jimin, én nem maradhatok itt... – szedtem le magamról karjait – Te mit csinálsz? – néztem rá egyre rémültebben, mikor arca egyre közelebb és közelebb kezdett el az enyém felé haladni.
- Szükségünk van rád. – állt meg pár centire, s csak nézett rám – Nem csak nekem, vagy Jinnek esetleg JungKooknak vagy Minnek. Taenek is szüksége van rád. Ha elmész, összeomlik. Végre újra boldog. Ha elmész, magába roskad és tönkreteszi magát. Senki sem akarja azt, hogy ez megtörténjen. Bora, kérlek... – tette homlokát a vállamra.
Le se akart kapni? Mi van vele?
- Jimin... – toltam el magamtól vállánál fogva – Így lesz a legjobb. – hajtottam le a fejemet – De miért nem használod ki azt, hogy ilyen állapotban vagyok? – emeltem fel fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Bora, te vagy a második olyan lány, aki még ha kihozza belőlem azt, amit igazából nem kéne, én mégsem tudom azt megtenni. Tudom, hogy egyszer, de akkor mintha elöntött volna az adrenalin, nem tudtam mit csinálni. Olyan vagy, mintha a testvérem lennél, a húgom. Sokat jelentesz nekem, és nem úgy kezelsz, mint a lányok többsége, például az egyetemen. – feküdt le az ágyára – Sosem tenném meg. Tudom, hogy vannak hibáim, és hibáztam Minnel is, de próbálom mindig másképp látni a dolgokat. – sóhajtott fel hangosan.
- Az átlag téged egy cuki pofinak tart, aki biztos jó az ágyban? – döbbentem le – Szerintem ugyanolyan vagy mint a többi ember. Legutóbb is elmondtam már, hogy csak meg kell ismerni, és máris másmilyennek lehet látni téged. Min és közted, mégis, hogyan... – vágott bele szavaimba.
- Részegek voltunk, mind a ketten. Itthon volt ilyen összejövetel Tae szüleinek, és mi is mint vendégek, illetve lakók foglaltunk itt helyett. Túl sokat ittunk, ami ahhoz vezetett, hogy lefeküdtünk egymással. Másnap reggel, mikor észrevettük a dolgot, azonnal közöltük a többiekkel. Minnel sosem tettem volna ezt, de azon az estén mégis megtörtént. – fordította el fejét, s behunyta a szemét.
- Jimin, ti mégis mit képviseltek az egyetemen, hogy engem folyton bántani akarnak azért, mert veletek vagyok? – feküdtem le mellé, s arcát kezdtem el bámulni.
- Tehát ezt még Tae el sem mondta? – pattantak ki szemei – Úgy neveznek minket az egyetemen, hogy Bangtan. A hét legmenőbb srác, akikért odavannak a lányok.
- Várj... – tátott szájjal emésztettem meg a hallottakat – Az egyetem legmenőbb srácaival lakok egy villában, egy idióta a főnököm, aki szintén az úgy nevezett Bangtan tagja, és most éppen a nőfalónak tűnő Park Jiminnel beszélgetek? – tágultak ki szemeim.
- Igen. – mosolyodott el – De nem mondanám annak magam, hogy nőfaló. – nézett rám szomorúan, s puha kezét arcomra tette – Nem az vagyok, akinek lehet látni az egyetemen. – fogtam meg kezét, s bambultam tovább – Itthon inkább itt vagyok a szobámban, és edzek, de az egyetemen, már a legelső naptól kezdve rohantak le a lányok, így kaptam sokszor azt a szerepet, hogy szoknyapecér. Te és Min vagytok azok, akik látják rajtam, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam. Ti vagytok azok, akikkel egy fedél alatt élek és elviseltek. Ezért is kérlek Bora, maradj itt! – kérlelt gyenge hangon.
Miért teszed ezt velem Jimin? Miért nem mehetek el? Miért nem hagyhatom itt Taet a múltammal együtt? Aish...
- Rendben. – egyeztem bele kétségbeesetten – De csak akkor, ha beköltözhetek ide a szobádba. – jelentettem ki – Benned bízok meg a legjobban, így nem tudok másra bízni semmit.
Jimin csak bámult rám, mintha a feltételem el sem jutott volna a tudatáig, de egy harmatgyenge vigyort eleresztett jelezvén, hogy nincs ellenére a kérésem. Csak feküdtem Jimin ágyán, mintha semmiről sem lett volna szó, s az ajtó kivágódása hatására felültem az ágyon, de a felismerés, hogy Tae bosszúval teli arca vegyül némi kétséggel, s nagy mennyiségű szomorúsággal, tőrként hasított testembe. Ahogy láttam megint az arcát, ahogy rám néz, és szinte összezúzna mindent maga körül, ha megtehetné, megijedtem.
Lángokban égő arca, eltorzult mosolya, s megrökönyödött teste, mint a villám távozott a szobából. Ha utána mentem volna, megint azt hihette volna, hogy Jiminnel akarok lenni, de ez nem így van, és nem így volt. Vele akarok lenni, de hazugságokkal nem lehet.Viszont, egy idő után rá kellett jönnöm arra, hogy utána kell mennem, hogy tudjam azt, hogy mit akar.

Nem akarok nélküled élni, Kim TaeHyung.