Csak röhögött mindenki, ahogy rám
nézett, de mikor jobban megnézték a dolgokat, JungKook kezét a
csuklómon találták, ezért csak bántalmazó szavakat tudtak
használni. Hiába értelmeztem a szavaikat, nem tudtam, hogy miért
bántanak, már a legelső napomon.
- JungKook, maga üljön le! – utasította a még mindig a csuklómat szorongató fiút – Ön pedig, üljön ide előre, és figyeljen!
- Na szóval, ott tartottam, hogy... – fojtatta a tanár a beszédét, amit nekünk sikerült félbeszakítanunk.
Az óra unalmasan telt, de nem is bántam. Pihentethettem az agyamat, amit a régi egyetemen nem tehettem meg. Az óra végeztével újra mindenkinek a tekintete rám szegeződött, és a szidalmazások újra elkezdődtek. A tekintetem egyre üresebb kezdett lenni, így egy pofon segítségével tértem magamhoz, amit Kooktól kaptam.
- Ez fáj! – simítottam végig a bántalmazott helyen kezemet, majd körbenézve a folyosón találtam magam.
- Na végre, hogy észhez tértél. – rakta a kezeit vállaimra, és úgy beszélt hozzám tovább – Már azt hittem, hogy rosszabb dologra kell vetemednem ahhoz, hogy észhez térj.
- Üdv újonc! – karolta át nyakam a vörösre festett hajú fiú.
- Hagyj! – szedtem le magamról kezeit – Amúgy is, mi ez a borzalmas hajszín? – nevettem ki – Ezzel állítasz meg emberek, vagy mi? Stoptábla vagy Jimin, esküszöm! – nevettem egyre hangosabban.
- Mi a nevetés tárgya? – jöttek oda hozzánk a többiek.
- Csak Jimin hajszínén nevetek. Nagyon bénán néz ki. – vigyorogtam.
- Az tényleg vicces! – társult hozzánk, egy számomra ismeretlen lány.
- Min, ezt tőled nem vártam volna! – akadt ki a mellettem álló.
Min? Huh? Ő kicsoda?
- Jajj Jimin, most mit kell így hisztizned? Szarul áll neked ez a hajszín, váltanád vissza barnára, na akkor még elviselhetőbben nézel ki, de így. – röhögött – Ohh elnézést, még be sem mutatkoztam! – pillantott rám – Kim SeoMin vagyok, Jin húga, és ezekkel az idiótákkal kell egy fedél alatt laknom már több éve. – nyújtotta felém a kezét.
- Han Bora. – mosolyogtam rá, majd kezet rázva lezártuk a megismerkedést.
Azt a pár percnyi nevetgélést, további unalmas órák követték, amik elvették a hangulatomat, mígnem csoporttársamnak titulálható JungKook szólt, hogy végeztünk, vígan és boldogan mentem az új otthonomba, ahol egy cseppnyi munka sem várt.
- TaeHyung, van valami dolgom még a mai nap folyamán? Mennék már fürdeni, és aludni. – húztam el a számat.
- Nyugodtan mehetsz, nincs semmi dolgod mára. Jó éjszakát! – rám se nézve köpte a szavakat, s alig hallható morajjal jeleztem nemtetszésemet, abból kifolyólag, hogy nem nézett rám.
- Rendben, köszönöm. Jóéjt! – köszöntem el, s futottam fel a szobámba, ám valaki a számat befogva hurcolt be a szobájába.
Körbetekintve a felismerés megcsapott, s a kezet megnézve, ami az ölemben pihent, láttam meg, hogy Jimin tuszkolt be a szobájába.
- Ha szépen megkértél volna, akkor bejöttem volna a szobádba, és nem kellett volna beráncigálnod. – levegőbe beszélve adtam tudtára a véleményemet.
- Elnézést, de ha megkértelek volna, akkor biztosan elkerültél volna.
- Na, abban teljes mértékig igazad van, de minek is hoztál ide?
- Fesd vissza a hajamat! – utasított, s a kezembe nyomva a hajfestéket fogta meg gyengéden a kezemet és vezetett a fürdőszobájába.
Kezemre felhúzva a kesztyűt kezdtem fésülni a haját, majd a másik kezemben lévő ecsettel húztam a festékcsíkokat. Minden egyes mozdulatot precízen húztam a hajtincsein, majd elégedett mosollyal a képemen állapítottam meg, hogy visszafesthettem a haját barnára.
- Készen vagy! – kezdtem el pakolászni.
- Köszönöm! – állt fel, s kisétált a fürdőszobából.
- 10 percig hagyd a hajadon, és utána jó alaposan mosd le! – követtem példáját, ám nem a szobájába mentem, hanem a kiutam felé.
- Úgy lesz! – kiabál vissza, mielőtt rácsukhattam volna a szobája ajtaját.
Felsétálva a harmadik emeletre a fürdőszobába siettem, s lezuhanyzás után a szobámban lévő puha ágyba feküdtem, és vártam a másnapot.
Másnap szintén JungKook idegesítő és rikácsoló hangjára ébredtem, amit talán most siekrült eltűrnöm. Felöltözve rohantam le a földszintre, s a fiúkkal szembetalálva magam, vigyorogva készültem az újabb egyetemi napra.
Az egyetemre érve, azon nyomban siettünk abba a terembe, ahol fogják az óránkat tartani, ám nem várt dologra lehettem figyelmes, ami kicsit zavart is.
Amint elhelyezkedtünk, egy számomra ismeretlen férfi lépett be a terembe, pár felsőbb évessel. Tág szemekkel merengtem az ajtó felé, ahol néhány ismerős alakot figyelhettem meg.
- Szép lány, ideülhetek? – kezdett kuncsorogni az általam átfestett hajú Jimin.
- Ülj, ha ide akarsz. – ránézve a tömegre, egy lenézően pillantó TaeHyunggal szemeztem, akinek a pillantása egyre komorabb és szomorúbb lett.
- Tae! – kiáltottam neki, de mintha meg sem hallotta volna, ült JungKook mellé.
- Ne törődj vele, az utóbbi időben ilyen. – rántotta meg a vállát a másik oldalamon elhelyezkedő YoonGi – Ne kell rá ilyenkor figyelni.
- Ohh. – fordultam hátra, s az egész előadás alatt, a tanárnak hátat fordítva merengtem a padon alvó fiún.
Meg sem várva az utolsó órát léptem le az egyetemről, s egy kisebb kávézóba betérve kezdtem gondolkozni, azon a pillanaton, ahogy rám nézett.
Féltékeny lenne Jiminre? De hát nincs köztünk semmi, és még Tae között és köztem sincs semmi, de miért fájt annyira a pillantása? Ohh Tae, miért tetted ezt velem?
Elfogyasztva a kávémat sétálgattam a városban, ám a telefonom rezgése hirtelen megrémisztett. Kiszedve a táskámból néztem rá a kijelzőre, ahol anyukám neve díszelgett.
- Mond. – köptem neki idegesen és tömören.
- Gyere haza! – könyörgött.
- Kidobtatok otthonról. Majd elmegyek a cuccaimért. – ennyivel lezárva kinyomtam a készüléket.
Az egyetemhez visszasétálva egy idegesen ácsorgó fiút figyeltem meg, aki szemlátomást örült a látványomnak.
- Na végre, hogy itt vagy! Hol jártál? Aggódtam érted! – ölelt át, majd egy taxit fogva kocsikáztunk haza.
- Csak sétáltam, nem bírtam már az órát, meg megittam egy kávét. – válaszoltam egyszerűen – JungKook, Tae miért volt lenéző velem szemben?
- Hosszú lenne elmondanom, vagyis nem, de nem nekem kell elmondanom.
- Jimin volt a gond, igaz? – aggódva feltéve a kérdést, csupán csak egy bólintást kaptam rá válaszul.
- Értem. – fordultam az ablak irányába és a tájat kezdtem el fürkészni.
Egy szót sem szólva a továbbiakban, mind a ketten az ablakra tapasztottuk a tekintetünket, és néztük, ahogy elhagyjuk a város, s ahogy egy kisebb erdős területre érve érkeztünk meg a birtokra. A taxit elhagyva, kifizettük, és siettünk is be a házba. Én azonnal egy ismerős szobájába rohantam, de előtte fel kellett volna készítenem magam.
- Jimin, beszélnünk... – nyitottam rá az ajtót – Elnézést. – kezemet a kilincsre kapva kezdtem csukni az ajtót, míg nem valaki bele nem kapaszkodott a másik oldalába és rángatni nem kezdte.
- Maradj, úgyis menni készül. – válaszolt a kissé izzadt fiú, akinek az öklére csavart fehér fásli is már szürkének kezdett látszani a sok edzés miatt.
- De hát azt mondtad, hogy senki nem fog zavarni és mást is csinálhatunk még! – nyivákolt a bent lévő lány.
Huh? Ezekre ha rányitottam volna.
- Menj! Most fontosabb dolgom van annál, minthogy megdöngesselek! – tessékelte ki a hölgynek nem is nevezhető lányt, aki egy undorral teli vigyort festve a képére nézett rám.
- JungKook, maga üljön le! – utasította a még mindig a csuklómat szorongató fiút – Ön pedig, üljön ide előre, és figyeljen!
- Na szóval, ott tartottam, hogy... – fojtatta a tanár a beszédét, amit nekünk sikerült félbeszakítanunk.
Az óra unalmasan telt, de nem is bántam. Pihentethettem az agyamat, amit a régi egyetemen nem tehettem meg. Az óra végeztével újra mindenkinek a tekintete rám szegeződött, és a szidalmazások újra elkezdődtek. A tekintetem egyre üresebb kezdett lenni, így egy pofon segítségével tértem magamhoz, amit Kooktól kaptam.
- Ez fáj! – simítottam végig a bántalmazott helyen kezemet, majd körbenézve a folyosón találtam magam.
- Na végre, hogy észhez tértél. – rakta a kezeit vállaimra, és úgy beszélt hozzám tovább – Már azt hittem, hogy rosszabb dologra kell vetemednem ahhoz, hogy észhez térj.
- Üdv újonc! – karolta át nyakam a vörösre festett hajú fiú.
- Hagyj! – szedtem le magamról kezeit – Amúgy is, mi ez a borzalmas hajszín? – nevettem ki – Ezzel állítasz meg emberek, vagy mi? Stoptábla vagy Jimin, esküszöm! – nevettem egyre hangosabban.
- Mi a nevetés tárgya? – jöttek oda hozzánk a többiek.
- Csak Jimin hajszínén nevetek. Nagyon bénán néz ki. – vigyorogtam.
- Az tényleg vicces! – társult hozzánk, egy számomra ismeretlen lány.
- Min, ezt tőled nem vártam volna! – akadt ki a mellettem álló.
Min? Huh? Ő kicsoda?
- Jajj Jimin, most mit kell így hisztizned? Szarul áll neked ez a hajszín, váltanád vissza barnára, na akkor még elviselhetőbben nézel ki, de így. – röhögött – Ohh elnézést, még be sem mutatkoztam! – pillantott rám – Kim SeoMin vagyok, Jin húga, és ezekkel az idiótákkal kell egy fedél alatt laknom már több éve. – nyújtotta felém a kezét.
- Han Bora. – mosolyogtam rá, majd kezet rázva lezártuk a megismerkedést.
Azt a pár percnyi nevetgélést, további unalmas órák követték, amik elvették a hangulatomat, mígnem csoporttársamnak titulálható JungKook szólt, hogy végeztünk, vígan és boldogan mentem az új otthonomba, ahol egy cseppnyi munka sem várt.
- TaeHyung, van valami dolgom még a mai nap folyamán? Mennék már fürdeni, és aludni. – húztam el a számat.
- Nyugodtan mehetsz, nincs semmi dolgod mára. Jó éjszakát! – rám se nézve köpte a szavakat, s alig hallható morajjal jeleztem nemtetszésemet, abból kifolyólag, hogy nem nézett rám.
- Rendben, köszönöm. Jóéjt! – köszöntem el, s futottam fel a szobámba, ám valaki a számat befogva hurcolt be a szobájába.
Körbetekintve a felismerés megcsapott, s a kezet megnézve, ami az ölemben pihent, láttam meg, hogy Jimin tuszkolt be a szobájába.
- Ha szépen megkértél volna, akkor bejöttem volna a szobádba, és nem kellett volna beráncigálnod. – levegőbe beszélve adtam tudtára a véleményemet.
- Elnézést, de ha megkértelek volna, akkor biztosan elkerültél volna.
- Na, abban teljes mértékig igazad van, de minek is hoztál ide?
- Fesd vissza a hajamat! – utasított, s a kezembe nyomva a hajfestéket fogta meg gyengéden a kezemet és vezetett a fürdőszobájába.
Kezemre felhúzva a kesztyűt kezdtem fésülni a haját, majd a másik kezemben lévő ecsettel húztam a festékcsíkokat. Minden egyes mozdulatot precízen húztam a hajtincsein, majd elégedett mosollyal a képemen állapítottam meg, hogy visszafesthettem a haját barnára.
- Készen vagy! – kezdtem el pakolászni.
- Köszönöm! – állt fel, s kisétált a fürdőszobából.
- 10 percig hagyd a hajadon, és utána jó alaposan mosd le! – követtem példáját, ám nem a szobájába mentem, hanem a kiutam felé.
- Úgy lesz! – kiabál vissza, mielőtt rácsukhattam volna a szobája ajtaját.
Felsétálva a harmadik emeletre a fürdőszobába siettem, s lezuhanyzás után a szobámban lévő puha ágyba feküdtem, és vártam a másnapot.
Másnap szintén JungKook idegesítő és rikácsoló hangjára ébredtem, amit talán most siekrült eltűrnöm. Felöltözve rohantam le a földszintre, s a fiúkkal szembetalálva magam, vigyorogva készültem az újabb egyetemi napra.
Az egyetemre érve, azon nyomban siettünk abba a terembe, ahol fogják az óránkat tartani, ám nem várt dologra lehettem figyelmes, ami kicsit zavart is.
Amint elhelyezkedtünk, egy számomra ismeretlen férfi lépett be a terembe, pár felsőbb évessel. Tág szemekkel merengtem az ajtó felé, ahol néhány ismerős alakot figyelhettem meg.
- Szép lány, ideülhetek? – kezdett kuncsorogni az általam átfestett hajú Jimin.
- Ülj, ha ide akarsz. – ránézve a tömegre, egy lenézően pillantó TaeHyunggal szemeztem, akinek a pillantása egyre komorabb és szomorúbb lett.
- Tae! – kiáltottam neki, de mintha meg sem hallotta volna, ült JungKook mellé.
- Ne törődj vele, az utóbbi időben ilyen. – rántotta meg a vállát a másik oldalamon elhelyezkedő YoonGi – Ne kell rá ilyenkor figyelni.
- Ohh. – fordultam hátra, s az egész előadás alatt, a tanárnak hátat fordítva merengtem a padon alvó fiún.
Meg sem várva az utolsó órát léptem le az egyetemről, s egy kisebb kávézóba betérve kezdtem gondolkozni, azon a pillanaton, ahogy rám nézett.
Féltékeny lenne Jiminre? De hát nincs köztünk semmi, és még Tae között és köztem sincs semmi, de miért fájt annyira a pillantása? Ohh Tae, miért tetted ezt velem?
Elfogyasztva a kávémat sétálgattam a városban, ám a telefonom rezgése hirtelen megrémisztett. Kiszedve a táskámból néztem rá a kijelzőre, ahol anyukám neve díszelgett.
- Mond. – köptem neki idegesen és tömören.
- Gyere haza! – könyörgött.
- Kidobtatok otthonról. Majd elmegyek a cuccaimért. – ennyivel lezárva kinyomtam a készüléket.
Az egyetemhez visszasétálva egy idegesen ácsorgó fiút figyeltem meg, aki szemlátomást örült a látványomnak.
- Na végre, hogy itt vagy! Hol jártál? Aggódtam érted! – ölelt át, majd egy taxit fogva kocsikáztunk haza.
- Csak sétáltam, nem bírtam már az órát, meg megittam egy kávét. – válaszoltam egyszerűen – JungKook, Tae miért volt lenéző velem szemben?
- Hosszú lenne elmondanom, vagyis nem, de nem nekem kell elmondanom.
- Jimin volt a gond, igaz? – aggódva feltéve a kérdést, csupán csak egy bólintást kaptam rá válaszul.
- Értem. – fordultam az ablak irányába és a tájat kezdtem el fürkészni.
Egy szót sem szólva a továbbiakban, mind a ketten az ablakra tapasztottuk a tekintetünket, és néztük, ahogy elhagyjuk a város, s ahogy egy kisebb erdős területre érve érkeztünk meg a birtokra. A taxit elhagyva, kifizettük, és siettünk is be a házba. Én azonnal egy ismerős szobájába rohantam, de előtte fel kellett volna készítenem magam.
- Jimin, beszélnünk... – nyitottam rá az ajtót – Elnézést. – kezemet a kilincsre kapva kezdtem csukni az ajtót, míg nem valaki bele nem kapaszkodott a másik oldalába és rángatni nem kezdte.
- Maradj, úgyis menni készül. – válaszolt a kissé izzadt fiú, akinek az öklére csavart fehér fásli is már szürkének kezdett látszani a sok edzés miatt.
- De hát azt mondtad, hogy senki nem fog zavarni és mást is csinálhatunk még! – nyivákolt a bent lévő lány.
Huh? Ezekre ha rányitottam volna.
- Menj! Most fontosabb dolgom van annál, minthogy megdöngesselek! – tessékelte ki a hölgynek nem is nevezhető lányt, aki egy undorral teli vigyort festve a képére nézett rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése