12. Ostoba döntés

TaeHyung szemszöge:
Az érzés, hogy Bora Jiminnel lelépett innen, felidegesít. Az még oké lenne, ha mondjuk Nam jött volna érte, de az, hogy Jimin... Úgy érzem, mintha csak játékszer lennék Bora számára, pedig én, hülye fejjel szeretem őt. Mintha ez az érzés csak mellette kapott volna nyílt terepet, más mellett pedig poklot. Ha nincs velem, meghülyülök, ha Jiminnel van ostobán cselekszem.
Felfogni, még mindig nem tudtam, hogy az amit mondtak anyáék az igaz lenne, de ahogy körbetekintettem, sehol sem láttam egy cuccát sem. Képtelen voltam újra felfogni azt, hogy igazat mondtak. A düh szétáramlott a testemben és alig tudtam normális és józan tudattal magam elé nézni.
- Kisfiam, ülj le reggelizni! – utasított édesanyám, ahogy tehetetlen arcomat vizsgálta – Majd utána visszamész Szöulba, csak nyugodj meg! – ültetett le az asztalhoz.
- Én nem bírok itt ülni! – akadékoskodtam édesanyám kezei alatt – Mi van, ha Jimin csinál vele valamit? – aggodalmaskodtam – Nem merem vele hagyni. – hajtottam az asztalra a fejemet – Egy idióta vagyok...
- Ne beszélj ijed badarságokat fiam! – csapott háton édesapán nevetve – Az a lány szeret téged. Időre van szüksége. Add meg neki. – biztatott apukám – A lényeg az, hogy bízz benne. Biztos vagyok benne, hogy Bora is szeret téged, csak most nem tud ilyenre gondolni.
- Lehet. – tűnődtem el, s elkezdtem enni.
Csendesen ettem, de mindig Bora hangját hallottam a fülemben csengeni. Aludni is alig aludtam, hiszen beszélt álmában. Folyton makogott valamit, de alig lehetett kivenni a beszédét. Az én nevemet kántálta folyton, majd Jimin nevét folyton boldog hanglejtésekkel ejtette ki, amik zavartak. Minden percben Bora volt a fejemben és az emeleten lévő cuccaimat is csak elmélkedve tudtam felszedni és bedobni a bőröndömbe. Alig másfél órája, hogy elment Bora Jiminnel, én már útra készen álltam, hogy hazamehessek, és beszélhessek vele.
Minden cuccomat lerángattam az emeletről, s a bejárati ajtóban várakozó szüleimre pillantottam, akik biztató tekintettel lesték a mozdulataimat néhány szatyor kíséretében, amiben kaja volt. Elvettem a szatyrokat, s a kocsim irányába araszoltam. Mindent bepakolva fordultam a szüleim felé, s elbúcsúztam tőlük.
- Amint tudok, hazajövök! – jelent meg az arcomon egy halvány mosoly, a magabiztos kijelentésem miatt.
- Ne feledd el, hogy Borának időt kell adnod! – biztató szavai édesapámnak egyre jobban elgondolkodtattak.
Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam, majd a kocsimba ültem. A motor zúgása egyre nagyobb vigyort festett a képemre, de egyre jobban kezdett a tudatomig a tény eljutni, hogy Borát elveszítettem. Mint egy hülye nyomtam a gázt, de mintha az nem hatott volna semmit sem a kocsim gyorsaságát tekintve. Mintha az idő ellenem lett volna, és ez az útszakasz is egyre hosszabbnak tűnt. Mikor a távolban megpillantottam a birtokot, fellélegeztem. Egyre gyorsabban nyomtam a gázt, de ismét be kellett látnom, hogy ez a távolság őrjítő lassúsággal fog csökkenni. Feladva a gyors közlekedést, monoton tempóval haladtam. Az idegem kezdett tönkremenni, ahogy lassan furikáztam be a villa parkolójába, s amilyen gyorsan csak tudtam kivágtam a kocsi ajtaját és berohantam. Bőröndöket láttam a földszinten. Az ideg bennem elszakadt, és mint egy hülye mentem fel az emeletre, ahol pedig meghallottam Bora hangját. Jimin szobájában kuksolt. Az ajtóhoz araszolva, ahogy Jimin kérlelte Borát, hogy maradjon itt, lesokkoltam. De Bora beleegyezése a feltétellel, kikészített.
Berontottam, mint egy őrült, s Bora ijedt képe bámult vissza rám, amint felült. Ideges arcomban a legjobban a fájdalom volt leszűrhető, amit éreztem.
Minden ami történt, az én hibám. Én vittem Jimin karjaiba, s én voltam az, aki nem volt vele őszinte, mikor megtehette volna.
Kitéptem volna az ajtót, Jiminnek nekimentem volna, de azzal semmit sem tudtam volna megoldani. Jobb megoldásnak láttam, ha elhagyom azt a szobát, és beletörődök abba, hogy elvesztettem. Semmi értelmét sem láttam annak, hogy kettejük közé álljak. Csak sétáltam megállás nélkül, s mint egy robot nyitottam ki a szobám ajtaját, ám egy kéz ragadt rá az enyémre, s nem engedte tovább nyitni az ajtót.
- Menj el. – rá sem nézve, vettem le a kezét a kezemről, de nem eresztett – Bora, kérlek. – néztem rá kérlelve.
- Nem. – tépte le a kezemet a kilincsről, és élettelen testemet maga felé fordította – Nekünk beszélnünk kell. – fúrta szemeit az én szemeimbe – Tae, egyszer érts meg. Mindent. – nyitotta ki a szobám ajtaját, s bevonszolt maga után.
Az ágyamhoz csoszogtam, míg ő az ajtót becsukta, és azelőtt állt, várva, hogy leüljek és felé forduljak. Kín járta át a testemet és tudtam azt, hogy hogyha bármit is mondok, azzal csak rontanék a helyzeten. Néma perceket éltem meg, s néma pillantásokat vetettem rá, ahogy az ágyamhoz araszolt, s leült mellém. Egy szót sem szólt, csak a vállamra helyezte a kezét, azzal biztatva, hogy regéljek neki. Képtelen voltam bármit is mondani.
- Sajnálom. – halkan mégis motyogtam valamit.
- Tae – emelte fel fejemet – miért nem mondtad el, mikor rájöttél? Miért kellett ezt tenned? Huh? Nem értelek. – eresztette el államat, de kitartóan tartottam, így néztem mélybarna szemeit.
Nélküled, én újra az lennék aki voltam. Bora, ne hagyj el.
- Sajnálom, de nem voltam benne biztos, és csak így tudtam megbizonyosodni róla. – ernyedt el a fejemet tartó izom, s ezáltal lehajtottam a fejemet.
- De akkor is, hogy nem voltál benne biztos, beszélhettünk volna a dologról. – állt fel mellőlem – Megbántottál. – halkult el, s éreztem, hogy ugyanaz nyomasztja, ami engem is.
- Ne haragudj. – fogtam meg kezét, ami már reszketett, s hideg volt – Nem akarom, hogy elmenj.
- Már nem tudom, hogy mit akarok. Tae én ostoba döntést határoztam el, és már nem bírom visszafordítani. – hunyta le a szemét.
Ostoba döntést? Talán én is ugyanazt az ostoba döntést hoztam mint Bora. Szeretem, és ha ő nincs mellettem, talán már a pokol legmélyén égnék. Fáj, hogy szeretem. Nem lehet az enyém. Más karjaiba rohant, s én elvesztettem mindent.
- Milyen ostoba döntést hoztál? – néztem rá ártatlanul, s újra mellém ült.
- Nem bírlak elhagyni. – válaszolta röviden, s ezzel egyhuzamban nyílt ki a szobám ajtaja.
- Bocsi srácok, de hallottam, hogy hazajöttetek. – vágtatott be a szobámba JungKook s Bora kezét megfogta, amire nekem enyhe fújás volt a reakcióm – Ne csináld Tae! – rosszalló pillantást vetett rám – Borához jött valaki, akit már rég hiányol. – ezt meghallva Kookra kapta a fejét, s kivágtattak a szobámból.
Csak ültem és vártam, hátha viccel e nem. Percek telek el, így gyorsan utánuk mentem. Ahogy az előtérbe értem egy ismerős lányt pillantottam meg, aki Borát ölelgeti.
Ez meg ki?