10. Gyűlölet

Bora szemszöge:
Kintről megvizsgálva az épületet, egy erős deja vu érzés fogott el, minden bizonnyal látható volt rajtam, mint ahogy az is, hogy nem bírtam még mindig felfogni azt, ami körülöttem történik. Óvatosan körbenéztem, majd beléptem a házba. Ismerős bútorok, ismerős illatok fogadtak, és ismerősnek tűnő emberek.
Mi ez az egész?
- Bora, ők itt a szüleim. – mutatott az illetőkre a mellettem álló fiú.
Nem mondod?!
- Jó napot! – hajoltam meg, s helyet foglaltam a kanapén, összegubózva.
Tae szülei csak bámultak rám, meg sem szólaltak. De még így is tudtam, hogy mit gondolnak. Miért hozhatta ide ezt a lányt TaeHyung, amikor régen bántotta? Ahogy figyeltem az arcukat, végigmértek, s újra boldogan mosolyogtak rám. A deja vu érzésem újra előtört, s az emlékeim úgy özönlötték el a tudatomat, mintha a fél életem ki lett volna törölve az elmémből. A kanapén ücsörögtem, s néztem körbe, mintha egy bárány lettem volna, aki a farkas házában sürög-forog, de kijáratot nem talál magának. Ahogy néztem, hirtelen Tae tekintetével találtam magam szembe, aki az ártatlannak tűnő arcomat fürkészte, és várta, hogy mikor leszek végre cselekvésre képes ember. Nagyon nehezen, de összeszedtem magam, és követni kezdtem az emeletre, ahol egy szobába kísért. Az én bőröndömet lepakolta oda, majd a sajátját is.
- Itt fogunk aludni. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Fogunk? – meredtem rá a hirtelen jött kijelentése miatt.
- Igen. – mosolyodott el – Tán zavar, hogy egy szobában, és egy ágyban kell aludnod a főnököddel? – lépett hozzám közelebb, ezzel a mögöttem lévő csukott ajtónak szorítva testem mozgásképtelenné tett.
- Nem! – válaszoltam határozottan, ám igencsak zavart.
- Helyes! – fogta meg a vállamat, majd odébb tessékelt – Öltözz át, lemegyünk a partra. – nyomta nekem a szöveget az ajtó túlsó végről.
Meg sem szólaltam, csak néztem ahogy lesétál a földszintre, én meg idegesen rácsaptam az ajtót. Kiterültem az ágyon, s idegesen fújtattam, mintha az lett volna a legnagyobb problémám, hogy a partra megyünk. Az semmi volt ahhoz képest, hogy kiderült az a tény, hogy Kim TaeHyung az-az ember, aki gyerekként mindig bántott engem. Én meg rá sem ismertem, még a neve sem rémlett. Én hülye, meg hagytam, hogy ez legyen. Hogy idehozzon, hogy beleszerettem. Ez egy pokol, amiből ha nem kerülök ki, megéghetek.
A bőröndömből kivettem egy olyan ruha összeállítást, ami megfelelő ahhoz, hogy sétálni tudjak a parton, és ne nézzek ki hülyén. Átöltöztem és lesétáltam a lépcsőn. Tae és a szülei tág szemekkel néztek rám, mintha még soha nem láttak volna, de nem is izgatott. Ha már mondta TaeTae, hogy lemegyünk a partra, akkor már ne dumáljon, hanem jöjjön. Megfogtam a pólójának az ujját, és elkezdtem a kijárat felé húzni.
- Majd jövünk! – kiabáltam a szüleinek, és kirángattam az épületből.
Egészen a partig sétáltunk csendben, de én még mindig kapaszkodtam a felsőjébe. Nem tudtam elhinni, hogy ott vagyok, ahol nem kéne lennem, de azzal, akivel soha nem akartam újra találkozni.
Gyűlöllek Kim TaeHyung, de mégis szeretlek.
Minden szem ránk szegeződött. Nagy valószínűséggel egy párnak néztek minket, de köztünk az ég egy adta világon semmi sem volt. Égett bennem a gyűlölet, és vissza akartam menni Szöulba. Bármit képes lettem volna elviselni, még a bántalmazásokat is, de azt, hogy a mellettem levővel legyek, az kizárt volt.
- Sajnálom. – törte meg a csendet Tae, amint elég távol kerültünk az emberek társaságától, és a sok szempártól.
- Nem érdekel! – vágtam be a durcát.
- Bora, ne csináld ezt... – fordított maga felé, de a fejem a víz felszínére szegeződött – Ne haragudj rám! – emelte fel bűnbánóan a hangját.
- NEM ÉRDEKEL! – kiabáltam le, s a kezeit lelöktem a vállamról, s elfutottam.
- Bora, várj! – kiáltott utánam, s rohanni kezdett felém.
A lábaim mintha súlyok lettek volna, egyre nehezebben mozogtak, a lépteim egyre lomhábbak lettek, és csak arra tudtam gondolni, hogy nekem más kell. Nem az, hogy itt legyek, hanem az, hogy valaki megértsen.

TaeHyung szemszöge:
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy így fog reagálni, ha végül bocsánatot kérek tőle. Nem akartam megbántani, de képtelen lettem volna arra, hogy bármit is kinyögjek. Megváltozott. Nem az a hisztis kis csaj, aki volt. Kész nő lett. Még magam sem tudtam, hogy mit kellene tennem, de elrohant. Futott a parton, engem pedig magamra hagyott. Nem akartam bántani, nem akartam neki rosszat, de fogalmam sem volt róla, hogy ő az, akit gyerekként szeretettel bántottam, és kínoztam.
- Édesanya, itthon van Bora? – amint beléptem anyuék kis kuckójába, azonnal rákérdeztem.
- Fent sír a szobádban. – húzta el rosszallón apu a száját.
- Köszönöm. – hajtottam le a fejem, s úgy ballagtam fel az emeletre.
A szobám ajtaja csukva volt, de még így is hallottam, hogy valakivel beszélget telefonon. Nem értettem, hogy mit, de nagyon sokat nevetett. De amikor meghallottam, hogy ki az, akivel beszélget, megállt bennem az ütő. Jimin. Nem akartam hinni a fülemnek, így odatapasztottam a hallószervemet az ajtóhoz, s hallgatózni kezdtem.
- Jó-jó Jimin, úgy lesz. Ígérem. És igen, így akarom. Akkor majd találkozunk. És JungKooknak mond meg, hogy mindent e-mailben küldjön el. – s nevetni kezdett.
Mit lát Jiminben? Mi van benne, ami bennem nincs? Miért bízik benne? Miért nem tud egyszer, az életben egyszer engem megérteni? Hibáztam. Nagy hibát követtem el, de mást nem tehettem. De mégis, mit akar Bora?
Nem tudtam mire vélni a szavait, így berontottam a szobámba. Kikerekedett szemekkel nézett rám, én meg csak szótlanul lépkedtem az ágyam irányába.
- Le kell tennem. – húzta el a száját.
Mégis mi a baja?
- Majd beszélünk. Szia! – vidult fel hangja, és kinyomta a készüléket.
- Látom, jól elvagy. – gúnyos szavaimat felé hajítva a levakarhatatlan vigyor hamar lekerült az arcáról.
- És ha igen? Mégis mi közöd van ahhoz, hogy, hogy vagyok? Hm? Hazug vagy! – kiabált le újra.
Szavai tőrként hasítottak belém, de megértettem. Órákig csak ültünk az ágyon, csak bámultuk egymást, megvetően néztünk egymásra, de láttam rajta, hogy nyomasztja ez az egész, ahogy engem is.
- Gyerekek, kész a vacsora! – édesanyám gyönyörű hangja zengte be az emeletet, így mindkettőnket arra kényszerített, hogy elhagyjuk a szobámat, s a földszintre menjünk enni.
Szótlanul sétáltunk le, s ugyanolyan csendben ettünk. Hiába kérdeztek, nem válaszoltunk. Én beszéltem volna, de ha egy szót is szólok, Bora felment volna az emeletre. Így be kellett érnem azzal, hogy csendesen kell ülnöm a seggemen, és várnom, míg megenyhül és meg tudjuk beszélni a dolgokat. A vacsora elfogyasztása után felmentünk, és bezárkóztunk.
- Sajnálom. – hajtottam le a fejem, ahogy az ágyra ültem.
- Hagyj! – jelentette ki, majd a fürdőszobába ment.
Pár perccel később, mikor visszajött a szobámba, gyorsan elmentem letusolni. Amikor visszasétáltam a szobámhoz, ismételten egy telefonbeszélgetés csapta meg hallójáratomat, és idegesen kezdtem el trappolni, hogy már megint Jiminnel cseveg.
Megvártam, míg elhallgat, és csend honol a szobámba, így csendben bevonultam és a takaróm alá feküdtem. Halk szuszogásának a hallgatása mély álomba szenderített, s reggel iszonyat rosszul ébredtem. Bora nem volt sehol, így lementem hátha a szüleimmel van, de azt is kizártnak tartottam.
- Hé, apu. – ültem le mellé – Hol van Bora? – érdeklődtem.
- Egy Jimin nevű jóképű fiatalemberrel távozott úgy egy órája. – tett eleget édesanyám a kérdésemnek.
- Tessék? – akadtam ki teljesen.
ILYEN NINCS!