6. Végleg kidobva

Az utcán sétálgatva amíg meg nem láttam a kocsimat, szinte kapartam a lábamon lévő nadrágot. A feszültség átjárt, s mint a villám hasított belém a tény, hogy a féltékenységem nem alaptalan. A kocsimat meglelve beültem a kormány mögé, s hazafele kezdtem el vezetni. Ráérősen, lassan vezettem, hogy a gondolataimat rendezhessem, de az otthon fogadottaktól egy hirtelen megtorpanást kellett tennem a bejárati ajtónál.
- Most mit kell bámulnod? – lökött rajtam egyet a velem szemben jövő lány, aki az egyetemünkre jár.
- Neked meg mit kell pattognod? – szóltam vissza szúrósan, s rám vágva az ajtót, tűnt el a birtokról.
Beljebb lépdelve az aulának nevezhető helységben hirtelen Jiminnel akadtam össze, aki mintha valamit nagyon nem akarna elmondani suhan is el mellettem.
- Jimin! – kiabálok utána a nyitott ajtónál, s meghátrált lépéseivel felém fordulva haladt lassan vissza a házba.
- Tae.... – hajtotta le a fejét.
- Mégis mi történt? – fürkésztem az alig látható arcát.
- Bent járt nálam Bora, és akkor a csajjal majdnem lefeküdtem. Mármint előtte, mielőtt bejött volna. – kezdte élettelen kedvvel regélni a történteket – És én el akartam küldeni a csajt, mert Bora beszélni akart volna velem, és itt ugyebár a törvényed az, hogy a lakók az elsők, a másodlagos pedig az egyéb tevékenységek külsős emberekkel. Erre a csaj kidobta a szobámból szegény lányt, engem meg letepert. – kitágult szemekkel hallgattam, ahogy panaszkodik – Mikor végre sikerült letessékelnem magamról, Bora szobájába mentem, mert az ajtóm előtt nem volt, de a szobájában sem. – fejezte be kétségbeesetten.
- Elment NamJoonnal a cuccaiért. – minden apró kérdésre, amit fel akartam volna tenni, válaszolta meg Min.
- Elment a cuccaiért? – kérdeztük egyszerre Jiminnel.
- Aha. Járt a szobámba és megemlítette, hogy nálad volt, csak kidobta valami ketyós ribanc a szobádból. Beszélgettünk egy keveset, aztán bement Namhoz, hogy vigye haza a cuccaiért. – rántotta meg vállát Seo.

Bora szemszöge:
NamJoont rábírva arra, hogy vigyen haza, viszonylag jól esett. Nem kérdezett semmit sem az út alatt, így a gondolataimban elmerenghettem. Végig a kormány mögött ülve figyelte az utat így nem volt túl sok kedve ahhoz, hogy beszélgessen.
- Megérkeztünk! – állította meg a motort Nam, miután a házunk elé értünk.
- Akkor essünk túl rajta. – fújtam ki a bennem maradt levegőt, s kiszálltam a járműből.
A kulcsomat előkapva a táskámból nyitottam be, s a szüleim aggódó pillantásával találtam szembe magam. Könnyek csordultak ki édesapám, és édesanyám szemeiből, de nem hatott meg. Hiába a szüleim, ezen már nem tudtak változtatni.
Ellöktetek magatoktól, úgy, hogy azt sem tudtam, hogy mit tettem. Ne sírjatok értem, én már nem vagyok a lányotok.
- Nam, segítesz? – néztem a mellettem álló magas szőke hajú fiúra.
- Persze. – mosolyodott el, s mozdulataimat figyelve tette azt, amit én.
- Kislányom! – szólt utánam édesanyám, ahogy az emeletre értünk.
- Folyosó vége, utolsó jobb oldali ajtó. – mosolyogtam Namra, s a földszinten állókra tekintettem. – Mit akartok? – szúrós szemekkel, megvetőn odadobva kérdésemet feléjük, undort festve az arcomra haladtam le a lépcsőn.
- Ne csináld ezt, kérlek. – közeledett felém anyukám, s kikerülve ültem le a kanapéra.
- Kidobtatok. – nyögtem ki semleges érzelemmentes hangon.
- Ne haragudj! – búgta édesapám – Megbántuk, hidd el. – szomorodott el az arca.
- Nem veszitek észre, hogy új életet kezdtem? Van munkám, új egyetemre kerültem, és azok, akikkel lakok, nagyon kedvesek velem! – döbbentek le.
- De hát a szülői vállalkozások. – próbált visszatérni döbbentségéből Anyu.
- Nem érdekel sem a divatcéged, sem pedig apa lemezkiadó cége! Egyiket sem fogom vezetni! – köptem nekik szavaimat, olyan nyersen és kedvtelenül, ahogy csak tudtam.
- És mégis kikkel laksz? – rejtette el feszültségét az idős férfi.
- Hét fiúval, és egy lánnyal. Átkérettek arra az egyetemre, ahol ők tanulnak, így nem kell azt tanulnom, amit ti akartok. Fotósként tanulok, és tetszik.
- Eszednél vagy?! – emelte fel hangját apám, s mintha az úriemberi énét lerúva magáról vágott arcon.
Felállva a földről az emeletre mentem, de hallottam, ahogy apám még mindig kiabálta azt, hogy ennyivel nem intéztük el a dolgot. Mit sem érdekelve, nem törődve a szavaikkal, léptem be a régen még szobámnak nevezhető helyre, ahol Nam szépen pakolászott.
- Jól vagy? Hallottam, hogy... – vetett rám egy futó pillantást – Basszus fel van repedve a szád! – kezdett el hirtelen pánikolni.
- Ne aggódj! – nyugtattam meg, de mintha meg sem hallotta volna nyugodt szavaimat, kikelt magából – Nam! Figyelsz?! Ne aggódj! Inkább siessünk és majd otthon lekezeled a fejemet, vagy mit bánom én, hogy mit csinálsz, csak menjünk! – rángattam meg, hogy meghalljon minden szót, ami elhagyta a számat.
Egy zsebkendőt előkotorva az ingének a zsebéből sietett a fürdőszobába, s visszatérésekor azonnal az ajkaimra nyomta az anyagot, hogy viszonylag enyhítse azt, amit kellett.
Minden cuccomat összeszedve sétáltunk le a lépcsőn, s anyukám szomorú tekintetét figyelve, a mögötte lévő apán szúrós és dühös tekintetét fürkészve hagytam el a házat.
- Köszönöm, hogy itt élhettem évekig. Sziasztok! – köszöntem el, de az ajtót becsukni már nem tudtam.
- Remélem, hogy valamelyik kurvája leszel abban a házban, és megszégyenítenek az egész világ előtt! – szavait eltűrve, mosolyogtam rá.
- Nem kell aggódnod, nem lesz semmiben sem hiányom, és tudod, én nem vagyok olyan senkiházi mint te! Hogy valamelyik kurvája? Bocs apa, de eddig nektek kellett megfelelnem úgy, hogy én nem szerettem az elvárásaitokat. Egyikőtök sem bírta elviselni, ha fiúval beszélgettem, de tudjátok – pillantottam apám válla mögé – jobb életem van úgy, hogy azt tehetek amit akarok, és senki sem korlátozz! Van munkám, így el is látom magam, van fedél a fejem felett, amit egy nagyon kedves embernek köszönhetek! Felfognád, hogy nem akarok a tökéletes kislányod lenni, aki ártatlanul néz mindenkire, és jól viselkedik? Egyszer az életben végre boldog lehetek! Nem kell senkinek sem megfelelnem, nincsenek elvárások, csak annyi, hogy ha munka van, akkor azt szorgalmasan csináljam meg. Ha segítség kell, legyek ott és segítsek. – válaszoltam őszinte mosollyal a képemen.
Igen apám, van életem. Van egy életem, egy olyan házban, ahol találtam barátokat. Sőt, még többet is.
- És nem kell nekem az, hogy megint mindenkit elüldözz! Kössz, hogy Aileet is el kellett üldöznöd! De mostantól, semmi közöd nincs ahhoz, hogy mit csinálok!
- Nem vagy a lányom! – csapta ránk az ajtót apám.
- Nam, megyünk? – néztem rá, boci szemekkel, s ezt megértve sétáltunk a holmijaimmal a kocsi felé.
- Ez mi volt? – nézett rám, miközben az utolsó bőröndöt is bedobta a járműbe.
- Majd elmesélem otthon. – beszállva a kocsiba válaszoltam.
- Amúgy, Jimin keresett telefonon. – nyomta a kezembe a telefonját a kormány mögött ülő fiú.
Soha többé nem térek ide vissza. Végleg ki lettem innen dobva.