7. Sohasem lesz az enyém

A telefont fürkészve alig volt hangulatom Jimin visszahívni de nem tehettem mást, NamJoon végig bámult addig míg végül fel nem oldottam a készüléket, és meg nem kerestem annak a számár aki keresett.
- Ji... – amint kezdtem kiejteni a nevét, letámadott.
- Bora, te vagy az?
- Igen. – forgattam meg a szemeimet.
- Merre vagy? – kezdett aggodalmaskodni.
- Nammal vagyok és úton. Elmentünk a cuccaimért, de már úton vagyunk haza. – adtam tudtára a helyzetünket.
- Azt hittem, hogy miattam mentél el. – szomorodott el a hangja.
- Nem. Jimin, majd beszélünk otthon, rendben? Beszélnék Nammal pár dologról.
- Rendben, vigyázzatok az úton! Szia. – s kinyomta a telefont.
- Nam... – néztem rá – Ami nálunk történt, tudod, szokásos dolog volt. Apámon nem lehet kiigazodni. Mindig azt akarta, hogy a tökéletes kislánya maradjak örökké, akinek az élete nyugalommal teli. Mindig eljátszotta a jó apa szerepét, de amikor bármit is mondhattam volna bármiről, mindennek elhordott. Hogy miért nem tudok a tökéletes lánya lenni, hogy miért kell nekem mást csinálnom. Folyton hajtogatta, hogy nekem valamelyik szülői céget kell vezetnem, de akkor csak a kezükre játszanék, és én azt nem akarok. Nem mondom azt, hogy most nem érint rosszul, ahogy beszélt velem, hogy újra elhordott mindennek, és nem száradt le a képéről a bőr. Újra hozzám vágta azokat, amiket akkor is, mikor az egyetlenegy barátomat távolította el tőlem, hogy ne vigyen hülyeségekbe, hogy ne vonja el a figyelmemet a tanulásról. Mindent megtettem, de mégsem kaptam semmi örömöt sem tőle. Az anyám meg. Folyton bőgött mikor az apám megütött. Nem tudott érdekelni, volt, hogy zúzódásokat ejtett rajtam, és másnap úgy kellett mennem suliba. Aggasztott néha, hogy sokszor kerültem az iskolaorvoshoz a bántalmazások miatt, de már nem nagyon tud érdekelni. Már nem az apám. És ennek örülök. – meredtem az autópályára.
- Sajnálom Bora. – halkult el.
- Nem, nem kell! – tettem vállára kezemet és elmosolyodtam – Már rég meg kellett volna tenniük. Jó helyen vagyok. Ráadásul, boldoggá is tett az, hogy kimondhattam azokat a szavakat az apámnak. Gyáva voltam eddig, de mindig tűrtem. Innentől kezdve, az életem a birtokon folytatódik. Új fejezet nyílt számomra azzal, hogy veletek lakhatok. – vigyorogtam el, s hirtelen megpillantottam az erkélyen egy barna hajú fiút, aki mintha kiabált volna valamit.
Továbbra is figyelve az útra, parkoltunk le a garázsba. Kikászálódva a kocsiból az erkélyről majdnem leeső illetővel találtam magam szembe, aki nem más volt, mint Jimin. Két bőröndöt felkapva massírozott be a hátsóajtónál s Nammal hagyva kezdtünk el beszélgetni.
- Bora... – tartott egy kis szünetet – Hallottam Kooktól, hogy minap, mikor a legelső napod volt az egyetemünkön szidtak téged.
- Igen, de nem izgat. Kik ők, hogy bántsanak?
Na várjunk csak? Ezzel célozni akar valamire?
- Bora, vigyázz az egyetemen! Nem akarom, hogy bajod essen! De főleg Tae az, aki nem akarja.
- Tudom. Nam... Mennyi mindent kell még megtudnom? – néztem rá a rózsaszín kis táskámra.
- Mindent idővel megtudsz, de menj! Mindent kiszedtem a kocsiból. – mosolygott rám – Majd Jimin ugráltatom, hogy vigye fel a cuccodat.
- Hát jó. – sétáltam el tőle, s az ajtót kivágva megint Jiminnel futottam össze.
Kikerülve egymást kezdtem a lépcsőn sétálgatni, ám nem a saját szobámba mentem, hanem Jiminébe. Jobban körbenézve a szobán, egy takarítás ráfért volna, bár az nem az én munkakörömbe esik, hogy a szobáját kitakarítsam, így nem idegesítve magam kezdtem el a képeket nézni, amik a falon voltak elhelyezve. Kupák sorozata voltak különböző vitrines szekrényekben elhelyezve, s azokat nézve a kicsapódó ajtó zajára a szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira megijedtem.
- Meg akarsz ölni?! – sipákoltam az ágyára vetődőnek.
- Te mi a szart keresel itt? – ijedt meg szintén – Bocsánat! Ülj csak le. – vetettem rá egy pillantást, majd mellé ülve figyeltem, ahogy a takarójával játszik.
- Jimin én... – vágott szavamba.
- Sajnálom a délutánit én csak... – raktam kezemet a vállára.
- Nem kell szabadkoznod, tudok mindent. És ne aggódj, nem utállak a dolog miatt. – mosolyogtam rá.
- Min elmondott rólam mindent? – borult hátra, s fejére egy párnát húzva kezdett el ideges hangokat kiadni.
- Jimin, – szedtem le a fején szorongatott párnás, és folytattam – röviden mindent elmondott, de nem utállak, ellenkezőleg! – kerekedtek ki szemei a szavaimat értelmezve – Furcsa ember vagy, de ha jobban megismerne a másik, szerintem egy kedves srácot látnának benned. Taenek köszönhető, hogy itt vagyok. Nektek köszönhetem az állásomat. És ti vagytok nekem a családom. – ültettem fel, s szemébe néztem – Én már nem mehetek oda vissza, ahol eddigi életemet éltem. Végleg száműztek onnan, olyan dologért, amit biztos, hogy nem tettem.
- Végleg itt maradsz? – fürkészte arcomat gyönyörű szemeivel.
- Igen. Ez az én otthonom, és ez is marad. – dőltem hátra az ágyon, s ezt kihasználva Jimin fölém helyezkedett el, így eltakarva a lámpa fényét.
Testem zárlatossá vált, s éreztem, hogy akarom Jimint. Hiába húz a szívem TaeHyunghoz, Jimin mégis másabb. Kapva az alkalmon, lehetetlenség volt bármit is tenni, mert kivágódott az ajtó, én meg amit láttam, szinte már mardosni kezdte a szívemet. Az arc, az az arc, amit aznap láthattam mikor idejöttem. Nem boldog volt, hanem szomorú. Szemeit mardosták a könnyek, amit jól láthatóan próbált visszatartani, de nehezére esett.

TaeHyung szemszöge:
Min kisebb bemutatkozóját megköszönve vetettem bele magam a munkába, amit sikeresen félbe kellett hagynom mert megint jött HoSeok a tanácsaival, amiket ámbár szívesen fogadok, nem kötött le.
- Hallasz, hülye gyerek? – lebegtette előttem a kezeit mire észbe kaptam, hogy valamit makogott, de nem értettem.
- Kuss! Mond még egyszer, mert nem figyeltem. – szúrtam szemen idegesebbnél idegesebb hangsúlyozású szavaimmal.
- Azt mondtam, hogy beszélj Borával, mert rohadtul látszik rajtad, hogy belezúgtál a csajba, és ő is szintén beléd esett. Ha meg nem cselekszel, úgy jársz majd, mint Minnél. Jiminnek megvolt, de azóta már egyikünkre sem néz úgy, mint ahogy régen rád. Szóval vagy felkötöd a gatyád, és mész utána, vagy Jimin megkapja a kis csajt, te meg még egy esélyről lemaradsz. – ecsetelte véleményét barátom – Ha meg ennyire a munka rabja vagy, akkor ne bámuld folyton Borát. És még te azt is tudtad, hogy Jinnek nem lett volna ellenére az, ha veled van Seo, te meg elcseszted. – röhögött a képembe.
- Most hol van Bora? – kérdeztem a világi barmok császárát, aki bárcsak padlót fogott volna a gurulós székemben.
- Jimin szobájában van. Valamiről nagyon beszélgetnek. – sutyorgott.
- Akkor megyek.
Felrohanva a lépcsőn megálltam Jimin ajtaja előtt. Az idegesség majdnem az idegrendszeremet kezdte el tönkretenni, de mikor kivágtam az ajtót, már nem az agyam kezdett el forrni, hanem a szememet a maró könnyek hatása kerítette be.
Bora szinte megadva magát Jiminnek, alatta feküdt jól szórakozva. De amint észrevett, a boldogság leszáradt az arcáról, s bűntudatot nem ismerve fürkészte a szinte már nedvességbe borulandó arcomat.
A rideg valóságba visszatérve szembesültem azzal a ténnyel, amivel nem akartam.
Sohasem lesz az a lány az enyém, akiért bármit megadnék. Bora, miért tetted ezt velem?