9. Ködös emlék

A hely és az idő, amit erre a hirtelen és meggondolatlan dologra szántam, mindent elvett tőlem. Ahogy néztem Borát, teljesen máshol járt, s a folyosó sarkán kikukucskálva végig Jimint bámulta. Összetört.
- Bora, figyelj, én... – hajtottam le a fejem, mihelyst a vállára helyeztem a kezemet – Szeretném, ha eljönnél velem oda, ahol még gyerekként éltem. – tettem fel nagy nehezen kérésemet, s válaszul kikerekedett szemekkel bólogatott.
- Tae, ne haragudj. – fogta meg a kezemet, ami a vállán volt, s levette onnan, majd szorongatni kezdte maga előtt – Nem akartalak megbántani. – fordította el a fejét, s szemei egyre jobban kezdték tükrözni azt az érzést, ami bennem is felmerült.
- Ne sírj már! – leltem meg, s telefonomat előkapva írtam üzenetet a fiúknak, hogy gy hétig övéké a villa.
Megfogva Bora kezét, lágyan elsöpörtem az arcán végig futó sós cseppeket, és ezzel párhuzamba magamhoz vontam. Csak néztem rá, mintha még mindig tudnám, hogy ki.
Ki vagy te lány, hogy minden pillanatban egyre ismerősebbnek tűnsz?
A szorításomból engedve, még mindig a kezét fogva hagytuk el az egyetemet, és a kocsimhoz sétálva egy szót sem szólva egymáshoz haladtunk egymás mellett.
- Biztos, hogy jössz velem? – kérdeztem tőle, miközben az ajtót nyitottam ki a kulcsommal.
- Igen. – mosolyodott el, s beszállt a járgányomba.
Beültem én is, és haza furikázva a villába kezdtünk el egy hétre való csomagot összepakolni.
- Kész vagyok! – kiabált le a földszintre Bora, s máris ott teremve előtte elvettem a bőröndjét és a kocsim hátuljába beraktam, ami már teljesen teli volt.
Jó alaposan rápillantva a lakóhelyünkre indultunk neki az útnak, ami egészen Daeguban vezetett.

Bora szemszöge:

Minden pillanat, amit Tae nélkül töltöttem egészen az egyetemen történtek idejéig furcsa érzéseket hozott fel bennem. Mintha megtörtént volna már velem az, hogy valaki ugyanígy mentett volna ki egy hajtépésből, mint ahogy ma, ő tette.
A kocsiban ülve Daegu felé haladva, amely a szülőhazám, furcsállottam az egészet. TaeHyung ugyanott élt volna ahol én, de ezt nem is tudtam? Bár belegondolva szörnyen bosszantó, hogy szótlanul utazunk.
Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy az elhaladó kocsikat fürkésztem, mégis az út ezen része, szinté ismerősnek tűnt.
Ismernélek? De mégis honnan?
- Aludj nyugodtan. – nézett rám, majd visszafordította a fejét az autópálya irányába.
- Hát jó. – rántottam meg vállamat, s elfordítva tőle a fejemet tértem nyugovóra.
Álmok és jelenetek sorozata lebegtek a szemem előtt, mintha sok mindent újraélnék. De a hiány, ami itt hagytam Daeguban abban a pillanatban kelt életre, mikor beköltöztem a Kim villába. Újra azon az úton, ahol rég jártam, mégis úgy tűnik, hogy ez a régi idő, mostanra már újra életre kelt, s ezzel engem is újra felpezsdítve az emlékek zuhatagába sodort.
Mély álomból felébredve pillantottam meg, egy házat, ami mintha ismerős lett volna.
Én már jártam itt. Tudom, hogy ez a hely, nekem ismerős, de honnan?
- Áhh végre, hogy felébredtél. – mosolyogva rohant hozzám a kocsihoz – Már mindent bevittem, nem akartalak felkelteni.
- Hol vagyunk? – törölgettem meg a szememet, s egyre tisztább képet kapva a helységről, jöttem rá, hogy hol is tartózkodom.
Ködös múlt tárult elém, s teli emlékekkel indultam az épület irányába.

TaeHyung szemszöge:
Amint Bora elaludt felhívtam az édesanyámat, hogy értesítsem, hogy viszek valakit haza, a régi kis kuckónkba.
- Szia kicsim, minden rendben van? – szólt be anyukám s igencsak elvigyorodva néztem a mellettem ülőre, s válaszoltam.
- Minden rendben van. Most megyek haza, és viszek valakit. – mély levegőt véve folytattam valami olyannal, ami már elgondolkodtatott – Anyu, régebben volt közünk valami Han családhoz? – néztem rá újból a mellettem pihenőre.
- Miért kérdezed kisfiam? – meglepődve feltette a kérdését, s ismét elgondolkodtatott, az egész dolog.
- Uhh, anyu, ne haragudj, de le kell raknom. Hamarosan ott vagyunk! – nyomtam ki a telefont.
A gázra taposva egészen a régi házunkig vezettem, majd kipattanva a járműből berohantam a házba.
- Édesanya! – futottam hozzá, s átöleltem.
- Kisfiam, rég láttalak! – szorított meg, s édesapám veregette meg a hátamat.
- Hoztam egy vendéget. – mosolyogtam mire édesapám felhúzta a szemöldökét – Kint alszik a kocsiban. Apa, segítesz behordani a bőröndjeinket? – kérleltem kiskutyaszemekkel, melyre válaszul csak hátba vágott és megforgatta a szemeit, miközben elnevette magát azon, hogy fejre akarok esni.
- Fiam, ő lenne az? – mutatott a kocsiban mélyen alvóra.
- Igen. – vetettem rá egy pillantást, majd kezdtem el kipakolni a csomagtartóból.
- Tudja, hogy mit vállalt azzal, hogy megint veled van? – érdeklődött apám, s felfoghatatlan szavait újra lejátszva magamban, néztem rá üres tekintettel – Fiam. Nem ismered fel? – nézett rám, mintha még ezt az arckifejezésemet nem is látta volna.
- Nem mondanám. De vigyük be a cuccokat, ugyanis van még egy csomó. – lökdöstem felé az idős férfit, s mindent egyszerre bevittünk a házba.
- Biztos, hogy nem rémlik neked ez a lány? Hogy is hívják? – gondolkozott el.
- Han Bora. – vágtam rá egyszerűen.
- Tessék? – kitágult szemekkel fürkésztek szüleim – Mostanra már nem bántod? – vetett felém egy rosszalló pillantást édesanyám.
- Magyarázzatok el nekem mindent, ugyanis ezt nem értem! – akadtam ki, s leültem a kanapéra.
- Jajj TaeTae, nem igaz, hogy nem emlékszel rá. – röhögött ki az apám – Még gyerekként folyton piszkáltad a játszótéren, vagy amikor a szüleivel itt volt és arra kényszerültél, hogy vele foglalkozz, mindig cibáltad a haját, összekented festékkel és még ki is borítottad idegileg.
Mit magyaráznak?
- Na várjatok. – gondolkodtam el – Ő volt az, akinek még a haját is levágtam a vicc kedvéért, és akit kivonszoltam az iskolából, mikor meg akarták verni? – képedtem el, ahogyan kimondtam a szavaimat.
Ő lenne az, akit állandóan bántottam, most pedig belezúgtam?
- Ne bambulj el ennyire! – rázott vissza a valóságba édesanyám nevetve – Szép kislány volt, és most is az. Kicsikém, mi a gond? – figyelte elnyűtt arcomat, szomorkásan.
- Inkább kimegyek és behozom, hogy ne a kocsimat nyálazza össze. – nevettem fel, s kisétáltam a kocsimhoz – Áhh végre, hogy felébredtél. – mosolyogva rohantam hozzá – Már mindent bevittem, nem akartalak felkelteni. – hitettem el vele a dolgot.
Han Bora, a múltunk összeköt és a jelenünk is.
- Hol vagyunk? – törölgette meg csillogó szemét, s egyre beljebb lépdelve a házunk közelébe vettem észre, hogy egyre furcsább kezd lenni.
- Tae, én már jártam itt. – torpant meg, s minden szembecsukása utána egyre jobban meggyőződött arról, hogy az a hely ahol van, tényleg az a hely, ahol régen sokat volt.